ASZFALTBETYÁROK

— Esti féltíz óra. Az ebédlőben — borongósan szeczessziós stil— három izgatottalak: Berzsenyi mama, Blanka és Berzsenyi papa. —

BERZSENYI MAMA. — Ez már mégis hallatlan! Pont fél tíz és még most sincs itthon! . . . Nincs más hátra, el kell menni a rendőrségre.
BLANKA. — Igen, hadd tudják meg Bécsben is, hogy Berzsenyi Elza kisasszony valami rettenetes ostobaságot követett el, az isten tudja mit!
BERZSENYI PAPA. — Blanka, ne beszélj így! A leányomat ne bántsa senki, a másik leányom se!
BERZSENYI MAMA. — Ez meg itt szaval! Jacques, ne bosszants, nem vagyunk a Nemzeti Színházban.
BLANKA. — De hát mi történhetett vele? Ebéd óta senki se látta; egy szó nem sok, annyit se szólt, csak eltűnt. S annyi bizonyos, hogy délután fél háromkor nem szokták a leányokat elrabolni!
BERZSENYI MAMA. — Úgy beszélsz, mintha egy cseppet se aggódnál, s csak a káröröm szólna belőled.
BLANKA. — Köszönöm szépen! Én jobban restellem a dolgot, mint ti. S éppen csütörtökön! Az első nagy raut napján! Mert ez a mai nap nem volt közönséges zsúr; vendégeink azt hihették, hogy a hölgykaszinóban vannak. Két báróné, hárman a Hólapda társaságból, egy miniszterné … a volt iskolatársak társasága csak úgy sáppadozott az irigységtől. S ez a boldogtalan leány épp egy ilyen napon szökik el nekünk! Szépen neveltétek a leányotokat, mondhatom!
BERZSENYI MAMA. — Hallgass, mert úgyis mindjárt migrainet kapok az aggodalomtól.
BERZSENYI PAPA. — Nem voltam ilyen izgatott másfél esztendő óta. Csak akkor éreztem valami ilyenfélét, mikor Dom Sebastian elbukott a rákosi akadályversenyben, s eleinte azt hittük, hogy kitörte a lábát.
Hárman indultak a versenyben: Ne szólj szám, Weaner Kind és Dom Sebastian. Az elsőn Williamson ült, az enyimen Kucsera. Egy darabig igen jól vették az akadályokat, de a hogy a nagy árokhoz értek, Dom Sebastian, aki vezetett. . .
BERZSENYI MAMA. — Ugyan hagyj békét! Nincs jobbndolgod, mint hogy ilyen ostobaságokkal boszantasz? .. .

(Csöngetés hallatszik; mindnyájan hallgatóznak.) Ő az! No végre! Már majdnem szívdobogást kaptam az ijedtségtől.

BERZSENYI PAPA. — Ugy-e megmondtam, hogy semmi okunk nyugtalankodni! A mit az én leányom tesz, az jól van téve.
BLANKA. — Látszik, hogy csak az apja vagy, s nem a férje.
ELZA (bejön). — Itt vagyok. Hagytatok-e valami vacsorát?
BERZSENYI MAMA. — Hol voltál, szerencsétlen gyermek?
ELZA (egyszerűen). — Az aszfaltbetyár-intézményt tanulmányoztam.
BLANKA. — Tessék?
BERZSENYI MAMA. — Szent isten, csak nem történt valami kellemetlenséged?
ELZA (nyugodtan). — Semmi. Szót se érdemel az egész! De meghalok éhen; dél óta nem ettem egyebet, mint három vagy négy darabka süteményt.
BERZSENYI MAMA. — Egyél és beszélj. Hol jártál?
ELZA. — Ne vágjatok olyan ijedt arczot. Délután a Zelmánál voltam, s aztán egyedül kuncsorogtam az utczán.
BERZSENYI MAMA. — Gyönyörű, história. S ezt ilyen jó képpel mondod?
ELZA. — Hát milyen képpel mondjam? (Eszik).
BLANKA. — Egyedül kuncsorgott az utczán! Szép! A korsó addig kuncsorog a kútra. . .
ELZA. — Szamár. (Eszik.) Mondom, nem flangálni mentem az utczára, hanem társadalomtudományi czélzattal. Tisztába akartam jönni az aszfaltbetyárüggyel.
BLANKA. — No, és tisztába jött vele a kisasszony?
BERZSENYI MAMA. — Mi jutott eszedbe, boldogtalan?
ELZA. — A dolog úgy történt, hogy a Zelmánál elbölcselegtünk ezen a kérdésen. Azt mondom a Zelmának: »Nagyszerű! Gondoltad volna ezt? Én soha!«
BERZSENYI PAPA. — Mit?
ELZA. — Hogy az aszfaltbetyár-intézmény ilyen elterjedt. Bámulatosnak találod, a mit mondok? A te lapodban olvastam!
BERZSENYI PAPA. — De mi közöd van neked az aszfaltbetyárokhoz? Remélem, neked nem voltak efféle kalandjaid?
ELZA. — Hisz éppen ez az. Olvasom, olvasom a czikkeket és eltűnődöm. Nagyszerű! Tehát vannak hölgyek, a kik nem tudnak végigmenni az utczán, a nélkül, hogy egy-két kalandjuk ne akadjon! Némelyiket mindennap megtámadja két-három aszfaltbetyár, egy komoly újság ankétet rendez, s felszólítja a közönséget, mondja el ki-ki, vajon mit lehetne tenni e társadalmi baj elhárítására? A kérdéshez hozzá szólnak: nők és férfiak, üldözött gerlék és szakértő aszfaltbetyárok. Azok elpanaszolják, hogy már nem tudnak hová lenni; tapasztalt, higgadt aszfaltbetyárok pedig jó tanácsokat adnak nekik. A testület e tapintatos jelesei valóságos reczeptet írnak, hogyan öltözködjék, viselkedjék, nézzen, járjon, siessen az a hölgy, a ki nem kívánja igénybe venni az aszfaltbetyárok szolgálatait. Mert így meg amúgy, mégis csak élniök kell szegényeknek; mi rossz van abban, kérem, ha egy nem egészen kitűnő házból való fiatal ember, ismeretség híján, e nem szokatlan úton keres összeköttetéseket?!…
BERZSENYI MAMA. — Miket beszélsz itt össze-vissza?
ELZA. — Szóval, látom, amiről eddig sejtelmem se volt, hogy az intézmény rendkívül elterjedt, s hogy egy-két aszfaltbetyárnak ma már minden művelt család asztalán helyet kell foglalnia. A művelt nők már lélekzeni se tudnak a sok ostromtól. Némelyik annyira oda van, hogy az embernek kedve volna azt mondani: »Száli, te nem panaszkodol, Száli, te dicsekszel!«
BERZSENYI PAPA. — Ne beszélj ilyen jockey-stílusban.
ELZA. — Azt mondom a Zelmának: »Barátom, ha Magyarország egész művelt nő-világa keservesen panaszkodik e társadalmi baj miatt, s ha vannak nők; a kiknek se éjjelük, se nappaluk, földön nincs nyugtok, s égben nincs várandóságuk az aszfaltbetyárok légióinak jóvoltából — ez tulajdonképpen iszonyú sértés ránk nézve. Mert mi elég csinosak volnánk, vagy mi, s nekünk még sohase volt efféle kalandunk.«
BERZSENYI MAMA. — Még csak az kellene!
ELZA. — Erre a Zelma így felel: »Tudod, ez azért van, mert mi ritkán járunk egyedül; aztán meg kacsintani is kell nekik.« »Jó — mondom én egy szer majd megpróbáljuk, de most pá, haza kell kefélnem a rout-ra.« Jövök, s a hogy jobbra-balra nézelődöm, eszembe jut, hogy minek várjam a Zelmát? Egyedül kóválygok; az alkalom kitűnő, kóvályogjunk tovább. S megindulok tanulmányutamra.
BERZSENYI MAMA. — Elment az eszed?
ELZA. — Légy nyugodt; három aszfaltbetyárt sétáltattam meg, de azért nem történt semmi bántódásom. Sőt, meg kell vallanom, eleinte sehogy se tudtam beugratni az ifiurakat. Öt percz alatt rájövök, hogy a testület egyáltalán nem reflektál olyan hölgyekre, akiknek a toilettejéből családi vagyon néz ki. Mikor aztán látom, hogy a puszta megjelenésemmel nem
tudom lépre csalni őket, eszembe jut, a mit a Zelma mondott: »Kacsintani kell nekik.« Ettől fogva úgy sétálgattam, mint egy operette-soubrette a színpadon. Csak éppen négertánczot nem adtam elő.
BLANKA. — Ez a nő totál meg van őrülve.
ELZA. — Szüntesd könyűidet értem, szende hajadon, s hidd el, a piros bóbitás leányok nem forognak akkora veszedelemben, mint képzeled. Szóval, mögtapasztaltam az intézményt, s első kirándulásom alkalmával három aszfaltbetyárt gyűjtöttem. No, nincs mit dicsekednem velök. Az elsőről rövidesen le is mondottam. Mikor nagy nehezen elszánta magát, hogy megszólít, végig mustrálom, s azt mondom neki, őszinte felháborodással: »Mit, maga még rendesen sincs öltözve; s aszfaltbetyárkodik? Hallja, előbb vásároljon tisztességes nyakkendőt!« Ötölt-hatolt valamit, de én nem irgalmaztam neki, s elutasítottam: »Ilyen rongyos ember! Szégyelje magát!« Ezalatt csoportosulni kezdtek körülünk, emberem zavartan mekegett valamit, megsajnáltam s szélnek eresztettem.

BERZSENYI PAPA. Vakmerő fruska! Hátha valami keményebb legénynyel kezdesz ki? Mi történik akkor? Mit képzelsz?
ELZA. — Semmi különös. Másodszor egy atlétába kötöttem bele. Ez már comme il faut volt és óvatos. Csak akkor kezdett ugrani, mikor egy mellékutczába vontattam. »Szép kis nénike!« — suttogott, de nem
engedtem, hogy hosszasan részletezze az ajánlatát. »Ön
téved — vágtam a szavába — s az, hogy ön ostoba, nem menti a tévedését. Vak ön, tisztelt idegen, hogy éppen engem akar megtisztelni az ismeretségével? Nos hát én nem szorultam rá, hogy az utczán szedjem fel az udvarlókat; a pénzére se szorultam semmiféle majomnak!«
BERZSENYI MAMA. — Hallatlan ez a leány, hallatlan! S ez az én gyermekem volna?
ELZA. — Az atléta okvetetlenkedett; erre hamarjában megszólítok egy arra menő idősebb asszonyt: »Kérem, nagyságos asszonyom, védelmezzen meg ettől a tolakodótól. Úgy látszik, idegen szegény, s nem akarja megérteni, hogy maflának találom.«
BLANKA. — Tökéletesen Osztrigás Miczi.
ELZA. — A harmadik aszfaltbetyárt már nekem kellett bátorítanom. Elmondta, hogy mily elhagyatott életet él, s a fővárosban egy szegény ifjúnak mily nehéz a keresetéből kijönnie. Valahol csak kell spórolnia, nem igaz? Biztattam, hogy ne csüggedjen; majd csak talál egy Önzetlen kebelt. Könnyűit persze nem törülhettem le, de igazat adtam neki, hogy ha az ember húsz forintot küld a mamájának havonkint, bizony nem igen költekezhetik az éjjeli kávéházakban. Igen barátságosan váltunk el.
BERZSENYI MAMA. — Rettenetes!
ELZA. — Tanúlmány-utamat ezzel be is fejeztem, mert abból az eszmecseréből, a melyet utolsó kísérőmmel folytattam, már leszűrtem a kereseti tanulságot. Tehát a sokat emlegetett társadalmi baj csakugyan létezik. Csakhogy ez a baj inkább a szegény aszfaltbetyárok baja, mint a védtelen hölgyeké. Mert a védtelen hölgyek közül azokat, a kik jómódúaknak és finnyásoknak látszanak, nem is meri megszólítani az aszfalt lakója, a többi védtelen hölgy pedig minden nagyobb emóczió
nélkül megvédheti magát, a legrosszabb esetben: megvédhetik egymást. De mit tegyen a szegény aszfaltbetyár? Mit tegyen a szűk körülmények közt élő fővárosi ifjú, a ki takarékoskodni kénytelen, ismeretség, összeköttetés híján? Mit tegyen, ha érző keble van, bár szegény és elhagyatott? A virágnak megtiltani nem lehet.
BLANKA. — Mondhatom, büszkék lehettek a leányotokra!
ELZA. — Elég az hozzá, elhatároztam, hogy a Zelmával gyűjteni fogunk az egyetemi templomban a szegény aszfaltbetyárok javára.
BERZSENYI MAMA. — Mars a szobádba, ne is lássalak! (Berzsenyi papához). Látod, Jaeques, hova vezetett a majomszereteted? Tessék a nevelésed!
JACQUES (magában). — Nekem beszélhettek! Okos lány ez, csak az a kár, hogy huszár nem lehet belőle. Különben mindegy. Így is többet tud, mint az egész familia. Úgy tippel, mint egy trainer, s fogadni merek, hogy máris tudja, melyik ló fogja megnyerni a Pzsedzvit-handicapot.

Forrás: Ambrus Zoltán munkái, IV. kötet (Berzsenyi báró és családja), Révai Testvérek Irodalmi Intézet RT kiadása