Nyilvánvaló, hogy csak a múltból lesz
jövő. Közhely, szóba sem kellene hoznom.
Ám kénytelen vagyok továbbgondolni
ezt is, mint annyi mindent az utóbbi időben,
mert kezdem érezni, hogy tulajdonképpen
innen oda hordom át az életemet, amikor
emlékezem. Verset írok az emlékekből,
amelyeket meggyűjtöttem eddig, és most
felélem őket. Idétlen hasonlat, de a pettyes
madártojások jutnak eszembe. Ha sikerült is
belenéznünk a fészekbe, nem mindig tudtuk,
milyen madár lesz belőlük. Egyet sem
törtem össze. Nem dicsekedni akarok ezzel.
Nem jártam folyton az erdőt. Előfordult
mégis, hogy aztán láthattam a fiókákat,
miután felették maguk körül a tojásfehérjét,
mint én az emlékeimet. Keresem a legtalálóbb
képet. Például, hogy vágom magam alatt
a múltat. Ez az átrendezés izgat. Hogy nem
a jövő fogy, hanem a múlt. Amikor már
megírtam vagy elmeséltem mindent,
vagyis kicsorgattam a lépesmézből a mézet,
csak a viasz marad, eső után szikkadó,
lyukacsos váz. Itt-ott megcsillan rajta
sárgán a napfény. De valójában nincs már.
Átvittem a jövőbe azt, aki voltam, afféle
hátulsó pár előre fuss volt az egész
A múltat nem érdemes rögzíteni, mert
megszűnik, és ismerős lesz minden, ami jön.
Nem szabadna könyvet írni, ha tudod a végét.

Forrás: https://www.nincs.online/