BERZSENYI AZ IRODALOMÉRT

— Berzsenyi dolgozó szobája. Zöld posztóval párnázott ajtók, hat ablak a Nádor-utczára. A homályos háttérben, mely sejtelmes és titokzatos, mint egy bálványnak a szentélye, óriási alkotmány: Wertheim egy remekműve.
Berzsenyi Íróasztalánál. —

ELZA (bedugja a fejét az ajtón.) — Parancsolsz, papa?
BERZSENYI — Gyere be és csukd be az ajtót. Kulcscsal.
ELZA — Kulcscsal?
BERZSENYI — Igen. Nincs valaki a másik szobában?
ELZA — Senki. Azaz hogy Thomson kisasszony. Olvas.
BERZSENYI — Küldd ki. Nem akarom, hogy hallgatózzék.
ELZA — De hiszen nagyot hall szegény!
BERZSENYI — Nem bízom benne. Egy öreg nő, aki a fülorvoshoz jár! . . . Rajtam nem fogja gyakorolni magát.
ELZA — Mért ez a titokzatosság? (Bezárja az ajtót és közelebb megy az apjához.)
BERZSENYI — Egy nagyon fontos dologban akarom a tanácsodat kérni. Ülj le.
ELZA — Tanácsomat? Papa, te megijesztesz!
BERZSENYI — Azért nem kell aggódnod. Egy tervem van a melyhez a legnagyobb finessz szükséges. S az egész világon csak te érthetsz meg engem.
ELZA (szemében egy tuczat kérdőjellel). — Hallgatlak, papa.
BERZSENYI — Csak veled beszélek őszintén erről a tárgyról, de nem szeretném, ha félre értenél.
E LZA — Milyen sok bevezetés!
BERZSENYI — Még több is van, a mit előre kell bocsátanom. Tudod, gyermekem, én nem vagyok hiú. Előttem minden vallásfelekezet egyenlő. Az érdemet elismerem, s a rangot csak isten adományának tartom, nem érdemnek. Soha se hallottad tőlem, hogy a szegény ember komisz ember, ámbár helyzetök a pénzpiacz mai viszonyainál fogva meglehetősen kellemetlen. De én ilyet nem mondok, mert bennem van gyöngédség, igazi könyörületesség, s az állatokat se tudnám bántani.
ELZA — Megvallom, nem értem, hogy mindez . . .
BERZSENYI — Várj csak. Ez mind a dologra tartozik. Mondom, nem vagyok hiú, s nekem az mindegy, hogy valaki ki- s bejár az udvarnál, vagy szerényen meg- húzódik az ő csendes tevékenységében. Szép, ha valaki főajtónálló mester, de én az ilyesmire nem adok semmit. Ha én egyszerűen von Berzsenyi vagyok, azért ő szentsége is tudja, hogy ki az a Berzsenyi, s hogy Berzsenyi tisztességes ember.
ELZA — Mirevaló az a sok beszéd? Mindenki tudja, hogy te a legjobb ember vagy a világon!
BERZSENYI — Fogsz te engem strébernek mondani? Úgy-e nem? Hála istennek, van hova lehajtanom a fejem, s azért, hogy a főherczegek mindennap kétszer mondják nekem: »Jó napot, báró« — az olyan ember,
mint én, nem tesz egy lépést sem. Már egy római költő megmondta, hogy: úgy vagyok, a mint vagyok, római polgár vagyok, és ha összedől az egész világ, az ügyektől távol boldogan művelem kertemet.
ELZA (észbe kap). — Az igaz, papa, csakhogy a jogos ambiczió . . .
BERZSENYI — Várj csak. Szóval: nekem tökéletesen mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, vagy nem vagyok a főrendiház tagja. Mért ne volna mindegy? Nem igaz?
ELZA — Nem vagy kevesebb, ha nem is vagy az, csakhogy a világ . . .
BERZSENYI — Látod, éppen erre akarok kilyukadni. Nekem mindegy, hogy a főrendiház tagja vagyok-e, de a világnak nem mindegy. A világ ezt megköveteli tőlem. Már pedig, gyermekem, ha emberek között akarunk élni . . .
ELZA — Nemcsak a világnak tartozol ezzel, hanem magadnak is. Ez neked úgy dukál, mint a korrekt öltözet. És valljuk meg, hogy a mama, a ki e tekintetben nem olyan puritán gondolkozású, mint te, mert ő végre is csak asszony: a szegény mama nagyon örülne ennek.
BERZSENYI — Hát éppen ezt akartam mondani. A szeretetnek is megvannak a maga törvényei, s a szeretet azt diktálja nekem, hogy családomért feláldozzam az elveimet s e tekintetben ne legyek oly mereven elzárkózott, pláne visszautasító, mint a milyen szeretnék lenni.
ELZA — Hogyan? Történt valami ebben az irányban?
BERZSENYI — Nem. De eszembe jutott valami. S elmondom neked, hogy jöttem erre a gondolatra.
ELZA — Mondd már! Olyan kíváncsivá teszel!
BERZSENYI — Hát a mint olvasom az újságban, hogy Vörösmartynak szobrot emelnek, s hogy Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, azt mondom magamban: »Jó, legyen, nem bánom, nekem Vörösmarty mindegy.« Tudod, ha az újságok olyan nagy lármát csapnak valakivel, az nekem gyanús. Hanem utóbb azt is olvastam, hogy a városi tanács tizezer forintot szavazott meg Vörösmartynak. A városi tanács! Barátom, ha már a városi tanács is a zsebébe nyúl, s pláneha ennyit vesz ki a zsebéből valakinek a kedvéért, akkor ennek a valakinek nagyon jeles embernek kell lennie, akármit kiabáljanak az újságok. Tudakozódom, s hallom, hogy ez a Vörösmarty egészen érdemes férfiú.
ELZA — Hogyan, papa, hát nem tudod…
BERZSENYI — Dehogy nem! Tudtam én azt, csakhogy rosszul emlékeztem s összetévesztettem egy antiszemita képviselővel. Ne gondold, hogy én nem érdeklődöm az irodalom iránt. Nagyon szeretem én a szép tanulmányokat, most is olvasom a felvilágosodás történetét, bizonyos Schultztól; tanulságos könyv, majd odaadom neked olvasni, én úgy is elalszom rajta. Többet mondok, még egészen fiatal ember voltam, s már megvettem kedves mamádnak Schiller költeményeit díszkötésben, s nem fogod hinni, hogy iskolás fiú koromban a vizsgálaton elszavaltam Börnétól a búcsút, hogy hovavaló búcsút, arra már nem emlékszem, mert akkor még nagyon kis fiú voltam. Húsz éves koromban pláne lelkesedtem a költőkért és a színészetért, még bokrétát is küldtem egy nagy, kövér, szőke színésznőnek a Gyapjú-utczába. Tudod, te azt hiszed, hogy én rideg ember vagyok, mert nem szeretem a Blanka barátait, pedig én a magam idejében idealista voltam s igen szerettem a szép olvasmányokat. De nem olvashattam őket, mert az én apám nem gondoskodott rólam úgy, mint én ti rólatok, s nekem komolyabb dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a művelődés.
ELZA — Az igazi műveltség, édes papám, nem attól függ, hány könyvet olvastunk.
BERZSENYI — Ebben már neked van igazad. De ez nem gátol engem abban, hogy azokat a szegény embereket, akik könyveket írnak, ne pártfogoljam. Én szívesen tennék valamit ezért a Vörösmartyért is. A baj csak az, hogy, mint sajnálkozással hallom, már régebben meghalt.
ELZA — Hát persze!
BERZSENYI — Tudod, ha egy törekvő fiatal emberről volna szó, egyszerűen kiképeztetném, s nem kiménék semmi áldozatot, hogy a költői pályán jó előmenetelt tegyen. Kiadatnám a könyveit, akármennyit írna, és rendelkezésére bocsátanám a könyvtáramat, én úgy se olvasom. Abból aztán annyi könyvet írhatna, a mennyit akar. A szomorú az, hogy már nem él. Pedig Auspitz, az én könyvvezetőm értesített engemet a szerencsés találkozásról, hogy ez a Vörösmarty a miniszterelnök apósa legyen. Igaz ez, fiam?
ELZA — Benne van az irodalomtörténetben is.
BERZSENYI — És az újságok se czáfolták meg a hírt. Én azt mondtam az Auspitznak, hogy a miniszterelnök dementálni fogja a dolgot, mert azt már hallottam, hogy főherczegek czirkuszrájternékat vettek el feleségül, mert ez nekik így tetszett, de hogy egy miniszterelnöknek az apósa könyveket írjon, ezt nem értem. És mégis az Auspitznak volt igaza, ami sajátságos.
ELZA — Kezdem érteni a dolgot. Azt gondolod ugy-e,
hogy ezen a czímen kedvében járhatsz a miniszterelnöknek…
(A Berzsenyi-család életírójának e helyütt meg kell jegyeznie, hogy az itt leírt jelenetek abban az időben zajlottak le, a mikor Széll Kálmán volt Magyarország miniszterelnöke.)
BERZSENYI — Dehogy jut nekem eszembe kedvében járni a miniszterelnöknek! Én egy miniszterelnökre nem adok semmit. Ha az országnak nem kell pénz, akkor a miniszterelnök azt hiszi, hogy ő a
szadagorai egodarabbi. Ha aztán az országnak pénz kell, akkor a miniszterelnök egyszerre ilyen kicsi lesz, ni! És én akkor is megmaradok az öreg Berzsenyinek. De mit csináljak akkor, ha az országnak nem kell pénz?
ELZA — Hát akkor miről van szó?
BERZSENYI — Megmondom neked. Látod, amint olvasom az újságban, hogy Vörösmarty így, Vörösmarty amúgy, egyszerre csak egy lámpa gyullad meg a fejemben. Ez hivatalt akar a Vörösmartyval, ez czímeket akar a Vörösmartyval, mindenki akar valamit a Vörösmartyval! Hát jól van, én nem bánom. De mért legyek akkor én az egyetlen, aki semmit se akar a Vörösmartyval?! Nem igaz?
ELZA — Ez világos. Csak azt nem értem, hogy mit akarsz tenni Vörösmartyért?
B ERZSENYI — Éppen ez az, a mit neked kell megmondanod. Sok pénz nem elég ide. Ha én tízszer annyit adok a szoborra, mint egy püspök, az emberek azt fogják mondani: »Lám, mekkora vagyona van a pénzeszsáknak! Üsse meg a guta, de azonnal!« Sok pénz itt semmi, ide sok finessz kell. Ha sok a finessz és kevés a pénz, annál jobb.
ELZA (elgondolkozva). — Hm!
BERZSENYI — Tudod, egy olyan dolgot kell csinálni, hogy az egész világ eltátsa a száját. Kerüljön annyiba, a mennyibe. De mindenki vágódjék hanyatt, s mondja azt, hogy: ha az irodalmat kell pártolni, akkor Berzsenyi walkoverben győz! Gondolkozzál az ügyön, s eszelj ki nekem valami szép programmot.
ELZA — Jó, de ezt alaposan meg kell gondolni, mert…
BERZSENYI — Csak azt kötöm ki, hogy egy estély legyen benne, mert azt akarom, hogy szegény mamád is szívből megünnepelje Vörösmartyt.
ELZA — Ez magától értetődik.
BERZSENYI — Igaz. Ha már estélyt adunk, erre az estélyre meg kellene hivnunk a névrokonunkat is. Az Auspitz azt mondta nekem, hogy van egy névrokonunk, a ki igen tehetséges költő. Valami Berzsenyi Dániel.
ELZA — De, papa . . .
BERZSENYI — Az nem baj, ha nem járatos a mi köreinkbe. Nekem elég az, hogy keresztény.
ELZA — Hallgass rám, papa! Hisz Berzsenyi Dániel már régen meghalt!
BERZSENYI — Az is meghalt?
ELZA — Már a szobra is rég meg van. Nem láttad? Soha se voltál a Múzeum-kertben?
BERZSENYI — Hja, kedves leányom, ha én azzal töltöttem volna az időmet, hogy egész nap a Múzeum-kertben csatangoljak, akkor ti most sehol se volnátok!…
ELZA — Vagy gesztenyét sütnénk valahol az utczasarkon, úgy-e?
Míg így … ha csak egy ragyogó programm kell hozzá, akkor már előre gratulálhatsz.
BERZSENYI (nevet.) — Úgy-e, kis baronesz, neked is tetszik a dolog? (Súgva.) Hálából a »vörösmarty« előnevet vesszük fel!

Forrás: Ambrus Zoltán munkái, IV. kötet (Berzsenyi báró és családja), Révai Testvérek Irodalmi Intézet RT kiadása