Nem kedvelem ezt a nevesincs pasast, akivel egy asztalhoz sodródtunk. Mi több, utálom, mert úgy sziszegnek ki a viccek belőle, mint kiszúrt tehénből a lucernagáz. Aszongya, elmegy Móricka a rabbihoz. S miután Móricka elment, Kohn is találkozott Grünnel, legvégül pedig Icig rajtakapja a feleségét, mire az asszony csak annyit mond, hogy…
Igen, eltalálták. Ha valaki, ő aztán rühelli a zsidókat. S amikor türelmem vesztve felállok, hogy elhúzzak, utánam szól, ejsze védem őket! Van fogalmam egyáltalán, hogy milyen nemzetközi összeesküvést indítottak ellenünk, és hogy a cionizmus tönkretette az emberiséget, az amerikai politikát is a kezükben tartják, Európa pénzügyileg ki van szolgáltatva nekik.
Szó nélkül otthagytam az illetőt, azóta mondja a magáét.
Furcsa érzés: öregnek mondom Iszákovitsot, holott meglehet, még fiatal volt akkoriban, ifjú házas. Logikámat csupán az segíti, hogy nálunk öregségére vergődött mindenkoron odáig az ember, hogy saját műhelye legyen, ha iparos, boltja, ha kereskedő. A holokausztot megelőző években nemkülönben.
A holokauszt előrehozott világvége, méretarányosan kicsinyítve, mert „mindössze” hatmillió ember halt meg a haláltáborokban, s e halott tömeg minden tizedike magyar volt. Hogyan lehet ezt megviccelni, nem tudom. Ám ha rákérdeznék a zsidóvicc-szakértőre, hogy találkozott-e az utóbbi tíz vagy húsz esztendőben egyetleneggyel, nem biztos, hogy igent mondana. Ettől s főleg tőle függetlenül (olvasom a gugelt) legalább három emléknapja van a szörnyűségnek: január 27-én a nemzetközi, április 16-án a magyarországi zsidóké, augusztus 2-án pedig a romáké.
Egy smaragdzöld bársonyba fogott ékszeres dobozkát őrzök feleségem felmenőinek ifjúkorából. Köves gyűrű lehetett benne valamikor, a belső fehérselyem-borításon ez olvasható arany betűkkel: Iszákovits Bernát műóra- és ékszerkereskedés, Székely-Udvarhely. Utánakérdeztem az öregebbeknél, azt mondta az egyik, úgy eltűnt, mármint Iszákovits, mint a dobozkából a gyűrű, mert őt is elkobozták a világtörténelem egyik nyögésekkel és üvöltésekkel teli éjszakáján.
Beszélgettem egy nyugdíjas tanárnővel, akinek barátnőjét Auschwitzba vitték, az egész családot. Tőle tudom, mint álltak napokon keresztül az internáltak a tanítóképző udvarán, kis batyujukkal, mielőtt bevagonírozták őket. Vitték Böhméket, Goldsteinékat. Irma néni arra is emlékezett, hogyan vadult be egyik-másik józannak és becsületesnek mondható ember, zsidóbérenc, sziszegték, aki átnyújtott nekik egy üveg vizet a kerítésen. Azt is, hogy boltocskáik nem sokáig maradtak kihasználatlanul, jóformán még el sem vitték a Dávid-csillagos rőföst, a szatócsot, a rádióműszerészt, üzletébe máris beült egy, a fajtánkért szemmel láthatóan aggódó honfi. Udvarhelyen és környékén viszonylag kisebb létszámú zsidó közösség élt, mint például a határ közeli helyeken. Gyergyószentmiklós Moldva közelségében a tranzitkereskedelem egy fontos pontja volt, e ponton megszólal állatorvos barátom, aki Szilágysomlyóról telepedett át Udvarhelyre, még az idők s férfikora hajnalán. Gyerekkorának városában is hatalmas tisztogatás volt, néhány férfit viszont nem vittek el. Apja akkor elmondta, e kivételezettek megkapták az arany vitézségi érmet az első világháborúban, életüket adták volna, ha a haza megköveteli, igen, a haza, amely képtelen volt megvédeni a haláltól a többit: sorstársaikat, akik nem születtek hősnek, akik áldozatnak születtek.
Viccel indítottam, még ha nem is viccesen.
Jut eszembe, az utálni való férfi mondta, van a székelyekről is vicc elég, minek lehasogatni az eget a zsidókért. Hát igen, ez a különbség vicc és vicc között: a székely rokonszenvesen mulatságos, amikor jön haza fiával az erdőről, vagy amikor székely bácsi felül Pestig a vonatra, a zsidó pedig (ha van városunkban vagy bárhol e világban) – röhögnivaló. S ez bizony nem kis különbség.