Maszk és trikolór. Ez a két illusztrációs kellék szerepelt a leggyakrabban azokon a fényképeken, amelyekkel az erdélyi magyar sajtó, mind nyomtatott, mind digitális változatában a polgármesteri beiktatásokról szóló tudósításait illusztrálta, egyben jelezve azt is, hogy a kisebb és nagyobb városokban, községekben megkezdődött a közigazgatás új időszaka. Magyarországi szóhasználattal, mifelénk is önkormányzatoknak nevezik a most újra alakult testületeket, romániai szóhasználattal a helyi és a megyei tanácsokat, amelyeknek az elkövetkező esztendőkben kell vezetniük a szűkebb és tágabb közösségeket. A nagy kérdés természetesen az: hogyan? miként?

Újságíróként, az elmúlt évtizedekben, alkalmam volt többször is betekinteni a megyei és helyi tanácsok működésébe és úgy gondolom, egyik alapvető feladat az elkövetkező időszakban annak az elméleti kérdésnek a tisztázása, hogy voltaképpen ki a döntéshozó és ki a végrehajtó. Mondom ezt azért, mert jól észre lehetett venni több községben, de néhány városban is, hogy egy-egy erőskezű polgármester egész egyszerűen bedarálja a tanácsot, szinte kizárólag ő a kezdeményező, mindig csak az történik, amit ő akar, maga a testület igen gyakran csak biodíszlet, amelyben a tagok felemelik a kezüket, ha éppen szavazni kell, máskor viszont szundikálnak, és ha olykor meg is jegyeznek valamit ezzel vagy azzal a témával, határozati javaslattal kapcsolatban, akkor gyakran letorkollják őket, miszerint a törvény nem engedi.

Innen egyenesen következik, hogy a tanácsosoknak ismerniük kellene nem csupán a helyi közigazgatási törvény betűjét és szellemét, a helyi költségvetések összetevőit, hanem legalább azokat a legfontosabb szabályozókat is, melyek a településükön előtérbe kerülhetnek. Elméletben ugyanis a helyi közigazgatás, a helyi önállóság a kollektív bölcseletre épül, amelynek ötletekben, javaslatokban, általában kezdeményezőkészségben kellene megnyilvánulnia. Természetesen, a polgármesternek is van indítványozási joga, de legfontosabb feladatköre mégiscsak mindannak a végrehajtása, amit a tanács kiszabott számára.

És itt van még egy fontos kérdés: a helyhatósági választások előtt mindazok, akik közéleti szerepkörbe akartak lépni, hozzánk fordultak, a választókhoz, az átlagemberekhez, hogy írjunk alá, és menjünk el szavazni, mert a jövőben így lesz meg amúgy lesz. Nos, mindezt számon kellene kérni, méghozzá úgy, hogy elmegyünk legalább azokra a testületi ülésekre, amelyek kisebb vagy nagyobb közösségeket érintenek és amelyek napirendjét a hivataloknak jó előre a tudomásunkra kell hozniuk. Ha pedig részt veszünk, akkor már jelenlétünkkel biztatjuk-buzdítjuk a tanácsosokat, hogy érveljenek, vitázzanak, mindig mondjanak is valamit, és ne csupán az üléspénz legyen a legfontosabb ösztönző, amely havonta egyszer a tanácstermekbe szólítja őket.

Úgy hozta a sors, hogy egy küldöttség tagjaként részt vehettem a svájci Bázel tanácsának több órás ülésén. A középkori városháza nagytermében, a négyszögletű asztal körül a pártok képviselői frakciókként helyezkedtek el, a kétszintes karzat pedig zsúfolásig telt közönséggel. Már látványként is úgy nézett ki az egész, mint egy helyi parlament, és menet közben az is kiderült, hogy a hagyományos eljárásrend szerint az ülés második felében a városlakók is szóhoz juthattak. Működött tehát a helyi demokrácia, amelynek Svájcban, persze, több évszázados hagyománya van.

Hogyha azt szeretnénk elérni, hogy az elkövetkező esztendőkben ne legyenek jelképes maszkok a helyi és megyei tanácsokon, hogy legyen átláthatóság, akkor nekünk a nyilvánosságot, a helyi demokráciát kell erősítenünk. Ha nem így történik, úgy ne csodálkozzunk, hogy kiskirályokká válhatnak az általunk megválasztott elöljárók.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat. 2020. október 30.