A SZÜRKE EMINENCIÁS

– Jóska!
– Parancsol?
– Nem ismersz meg? Én vagyok a Bors Jancsi.
– Bors kicsoda? Nem emlékszem. Talán volna szíves segíteni.
– Ennyire megváltoztam volna? Na jó, segítek: Gáspár András szakközépiskola. Kapiskálod?
– Mi? Iskolatársak volnánk?
– Nem csak volnánk, vagyunk, illetve voltunk pár éven keresztül.
– A Gáspár Andrásban? Hát… nem tudom. Az igaz, hogy én is odajártam valamikor, de semmiféle Bors Jancsira nem emlékszem.
– Ne csináld, Jóska, ne csináld! Elismerem, hogy a memóriám már nem működik olyan pazarul. Hiába, ötven év, mégis csak ötven év, ráadásul te is jócskán megváltoztál. Kicsit lefogytál, megrövidültél, de attól még rád ismerek.
– Én nem. Bocsásson meg, de komolyan. Nem téveszt ön össze valakivel?
– Oké, haver, látom, a te memóriád még az enyémnél is jobban csikorog. Kár, mert éppen meg akartalak hívni ebbe a nosztalgia bárba. Ilyenformán azonban már semmi értelme, mert mi a francról csevegjünk, ha semmire sem emlékszel.
– Azt nem mondtam, hogy semmire. Valami azért pitymallik. A hangod elég ismerősnek tűnik, meg a szemed, meg a… Jancsi, pajtikám! Keblemre! Hogy nem ismertem fel azonnal az én régi osztálytársamat! Igaz, kicsit meghíztál, és a hajad is szépen megőszült. Na, majd odabent elbeszélgetünk a régi szép időkről, amikor még mindkettőnk fején bozontos üstök lobogott. Addig is hadd mutassam be kedves cimborámat, Tivadart.
– Kibici Tivadar.
– Örvendek. Bors Jancsi. Parancsoljanak, tartsatok velem egy kávéra!
– Szóval lámpagyáros lettél. Gratulálok.
– Á, nem nagy ügy. A kft kicsi, és épphogy csak megélünk. Sajnos sok a szegény ember manapság, így kétszer is megnézik, mire költik a pénzüket. Emellett ott az adó, a karbantartás, üzemanyag, reprezentációs költség. Higgyétek el, sokszor reggelig virrasztok, és töröm, egyre azon töröm a fejemet, hogyan mentsem meg a csődtől ezt a nyavalyás kócerájt.
– Szegény Bors Jancsi.
– Ej, legalább te ne gúnyolódj! Mindenki azt hiszi, amiért van néhány gépem, munkásom, máris a tíz leggazdagabb magyar milliomos közé sorolhat.
– Nem sorolhat?
– Még száz közé sem, öregfiú. Csányi Sándor, Demján Sándor, Várszegi Gábor, Leisztinger Tamás. Ők igen, ők már valakik, miközben én napi gondokkal küszködöm. Képzeld el, épp a minap kellett eladnom a balatoni villámat, hogy kicserélhessek néhány elavult masinát. És ez még nem minden! Még a kocsimat is megfújták, nehogy egy percig is jól érezzem magamat.
– Ez ám a malőr. Maga, vagyis te kire gyanakszol?
– Legelsősorban a könyvelőmre. Az él-hal a luxuskocsikért.
– Neked olyan van?
– Csak egy tré Mercedes, a feleségemnek BMW, de hogy a fiamnak is vegyek egyet, arra bizony már nem telik. Mégis minket irigyel a fél ország, alkalmazottaim sztrájkolnak, a szegényebbek megvetnek, pedig ha csak félig annyit küszködnének, mint én, a szőrösszívű góré, fele annyi munkanélküli csellengene az utcákon. Na, ez a ganajtúró, ez a nyikhaj könyvelő szúrta ki a Mercimet. Először csak a kerekeit, aztán jobbat gondolt, és elhatározta, meg is fújja magának. Mármint a kocsimat. Valószínűleg bosszúból, miután lapátra tettem őkelmét.
– Kirúgtad? De honnan tudod, hogy ő tette? Van rá tanúd, bizonyítékod?
– Egyelőre nincs. Csak úgy megsúgták a tégláim. De, ne félj, megszerzem, egyébként is rászolgált, hogy útilaput kössek a talpára.
– Mert?
– Hanyag, lelkiismeretlen tisztviselő. Holott megtanulhatta volna, nálam nincs lazsálás, óránkénti „kávészünet”, traccsparti, ugye, főnök, nem bánja, ha beugrom egy percre a városba, amiből persze óra lesz, ha nem egy fél délelőtt.
– Nyugi, ezek a tisztviselők már ilyenek. Kenyeret adsz nekik, megbecsülöd őket, erre hálából megmarják a kezedet. Igaz, Tivadar?
– Pontosan. Az egyik megmarja, a másik meg szinte elvárja, hogy megcsókoljuk a fene…
– Köszönöm az együttérzést. Ez igazán jólesik. Látom, maguk is tapasztalatból beszélnek. Apropó, még nem is kérdeztem: Jóska, Kibici úr maguk miben utaznak?
– Hogyhogy miben, és mégis mi célból? Nyaralni, mert arra aztán tényleg nincs pénzünk.
– Hehehe, hihihi, vicces ember a barátod.
– Igen. Minden folyik, minden változik, csak a Tivadar humora változatlan.
– Szóval? Mivel foglalkoztok jelenleg?
– Mi? Mármint hogy…
– Semmivel. Ugyan, mi a csudával foglalkozhat két csóró munkanélküli?
– Jól adja, de komolyan: önök mit gyártanak?
– Na ide figyeljen, tisztelt milliomos úr!
– Tivadar! Megengeded, hogy én is szóhoz jussak két percre?
– Egy pillanat! Maga most viccel vagy haragszik?
– Dehogy haragszik, humorizál. Csak egy kicsit, hm, sajátságos a humora. Ő… izé… csak azt akarja közölni, hogy mi semmit sem termelünk. Hiszen nincs is gyárunk, Jancsikám, se kft.-nk, se zrt.-nk, se anyánk tyúkja, miután mindketten…
– Ez… ez egyszerűen nem igaz. Eszerint ti valóban munkanélküliek lennétek?
– Nem munkanélküliek, dolgozók, pontosabban minisztériumi tisztviselők. Te meg, Tivadar, légy szíves, ne rugdosd a lábamat! Jancsika a barátom, most mit titkolóddzunk előtte!
– Bocsánat, nem sejtettem, hogy ilyen titkos munkakörben dolgozol. Netalán a hadügynél?
– Nem titkos, de azért dobra verni sem tanácsos. Tudod, a lobbi miatt, mert sokan megkörnyékeznek ám bennünket. Kérvényezők, vállalkozók, adósok, csak győzzük őket fogadni.
– Ilyen magas rangod van?
– Tévedsz. Semmiféle rangom sincs. Megjegyzem, nincs is rá szükségem. Megkeresnek engem így is, tudniillik nélkülünk még egy miniszteri osztályvezető ajtajáig sem juthatnak.
– Tehát olyan titkárféle vagy! Nem rossz állás, sőt… Te burokban születtél, esküszöm. Ezek után már meg sem lepődnék, ha neked a Balatonon kívül, mondjuk, a horvát tengerparton is lenne egy szerény vityillód.
– Hát istenem, az ember igyekszik, igyekszik. Persze tisztességes keretek közt, mert a legjobb út az egyenes út, még ha olykor nehéz is.
– Lám-lám, miből lesz a cserebogár! Pedig milyen ágrólszakadt diák voltál valaha. Akkor sajnáltalak, most viszont irigyellek. Feltételezem, hogy családod minden tagjának külön autója is van. Meg számítógépe, tévéje, szobája, mosdója… Eltaláltam?
– El.
– Akkor most te rendelsz nekünk, Kun Jóska, illetve elnézést! Elszaladt az idő, mennem kell. A feleségem biztosan nyugtalankodik már miattam. Fel is hívom mindjárt a mobilon.
– Micsoda? Hallod, Tivadar? Még azt is be kell jelentse, hol, mennyi ideig marad a városban.
– Nem kell, így illik. Nálad talán másképp van?
– Tivadar!
– Teljesen. Józsi meg a felesége szuverén személyek. Mindketten szabadok, oda mennek, ahová és amikor csak akarnak. Nincsenek tabuik, tiltott témák, barátok, amiért elnézést kell kérniük, ha megszegik a hitvestársi normákat. Tulajdonképp normáik sincsenek, mert amiért egyikük lelkesül, azt biztosan nem utálja a másik sem.
– Igazán? Istenem, még ebben is milyen mázlid van! Bárcsak ilyen nejem lenne nekem is! Szó se róla, Micike is megértő, de csak ha mindenre rábólintok.
– És te rábólintsz?
– Sajnos rá. Nem mindig, és nem is olyan könnyen, de megteszem. A házi béke kedvéért. Csupán egyet nem hiszek: hogy főzni is tud a b. nejed, mert aki ilyen ösztövér, mint te, Józsikám, annak a neje sem sokat forgolódhat a konyhában. Hacsak nem vendéglőkben étkeztek.
– Előfordul. Amúgy van egy takaros házvezetőnőnk, aki rendszeresen főz nekünk, mert én nemcsak tisztelem, meg is kímélem az asszonyom. Másrészt edzek, fitneszterembe járok, kérdezd csak meg Tivadart! Ezért nem magas a vérnyomásom sem, a koleszterinem oké, cukor 4, 90, egyszóval no prob­lem, ahogy Schwarzenegger mondaná.
– Én pedig ismétlem: le a kalappal előtted. Tudomásom szerint ennyire egy osztálytársunk sem vitte még. Tulajdonképp melyik minisztériumban dolgozol?
– Az ipariban.
– De hisz ez nagyszerű! Épp oda készültem a napokban, ugyanis volna egy üzleti ajánlatom a kormánynak. Már ha egyáltalán szóba állna velem ott valaki.
– Milyen ajánlatod? Megrendelés? Kemény dió! Mit szólsz hozzá, Tivadar?
– Ki van zárva. A konvergencia program kellős közepén? Hacsak, hm, meg nem kenjük valamivel azt a kereket, különben a kérvénye oda sem jut, ahova címezné.
– No persze, én is így gondoltam. Nézzük! Ötven ezres elég lesz?
– Majd… majd megbeszéljük. Addig is kimegyünk Tivadarral a mosdóba.
– Menjetek csak! És köszönöm, hogy nem hagyjátok cserben Bors Jancsit.
– Hú, csakhogy megszabadultam ettől a memóriazavarban szenvedő gömböctől!
– Hogyhogy? Lelépünk? És az ötvenezer? Nem kis pénz ez, te dilinós.
– Nem, de van, ami még ennél is többet ér nekem.
– Konkrétabban?
– Tudod te azt nagyon jól. Igaz, többször is hazudtam. Először azzal, hogy osztálytársamnak neveztem, holott soha életemben nem láttam ezt a gömböcöt.
– Puff neki! És másodszor?
– Amikor miniszteri tisztviselőknek, afféle szürke eminenciásnak adtuk ki magunkat.
– Ez viszont jó éca. Nem is igen értem, miért ne húznánk hasznot belőle.
– Mert nem ezért játszottam el a milliomost, egy makkegészséges sportsmant meg az ideális férjet is, hogy kicsaljak belőle pár lepedőt.
– Hanem?
– Hogy irigyeljen már egyszer engem is valaki. Engem egész életemben sajnáltak. Először a szüleim miatt, akik már gyermekkoromban elhunytak, kopott ruhákban jártam, éheztem. Jelenleg dettó, miután még munkám sincs, ugyebár.
– Akárcsak nekem, és ő, micsoda abszurdum, még ő sajnáltatta magát mivelünk. Te meg be is ugrottál, és úgy sajnáltad, hogy újra meg újra kinyílt a bicska a zsebemben.
– Igen, fordult a kocka, barátom: most én sajnáltam őt, és ő irigyelt engemet.
– Így már értem. És jólesett?
– Eleinte igen, de már nem nagyon: sokkal rosszabb lett tőle a szám íze, mint azelőtt.
– Hophó! Aztán miért, eminenciás uram?
– Mert nem én vagyok az a szerencsés fickó, aki burokban született.

(Folytatjuk)