DUMCSI

– Szia, Palikám, bocsáss meg, ha netalán zavarlak. Én vagyok Káposztás Nepomuk Pacalról. Emlékszel még rám, barátom?
– Káposztás? Pacalról? Nem.
– Nézz meg jobban! Kicsit ugyan megöregedtem, de ami azt illeti, te sem lettél éppen fiatalabb, sőt… Lehetek őszinte? Kifejezetten ramatyul nézel ki. Netalán beteg vagy? Bocs, nem kérdeztem semmit, folytasd, kérlek, hallgatlak.
– Foly-tas-sam? Mit? Mondja, uram, nem térne a lényegre? Voltaképpen mit óhajt?
– Nem ismert meg. Akkor ismétlem: én vagyok Káposztás Nepomuk, régi „erőszakos” kollégád a suliból. Rémlik már valami?
– Mintha. Csak nem a tornatanár? Miki, de örülök, hogy legalább Skype-on láthatlak.
– Hát még én. Ó, azok a régi szép idők!
– Kinek szép, kinek nem, szerencsére elmúltak. Viszlát, öregfiú, köszi, hogy felhívtál.
– Állj, állj, ne siess, dumcsizzunk egy picit, ha már ilyen szépen összefutottunk. Vagy nem érsz rá?
– Dehogynem, főként mióta magam is beálltam a nyuggerek sorába. Parancsolj! Mi újság a a faluban?
– Fogalmam sincs, már réges-rég otthagytam. Hanem hallod-e, mit keresel te Magyarban.
– Egyszerű: itt lakom, tudniillik repatriáltam. Még 90 előtt, és az sajna elég régen volt.
– Aha, aha, hát ezért tűntél el olyan hirtelen, mint derült égből a lórúgás. Politikai vagy gaz­dasági menekült?
– Nem mindegy? Átjöttem, mert át kellett jönnöm, és most itt vagyok.
– Kellett? Szegény barátom. Én sajnos maradtam, bár így utólag elemezve a dolgokat, talán nem is volt az akkora gyávaság, mint egyesek gondolják.
– Mert nem az a legény, aki üt, hanem aki állja, ugyebár?
– Pontosan, vagyis… Kérlek, ne vedd magadra. A te eseted nyilván más, ha másért nem, csak azét mert… izé… író vagy, művészlélek, és ezzel mindent megmondtam. Egyébként megérte átjönni?
– Szerinted?
– Abszolút. Tény, hogy azért itt-ott mi is fejlődünk. Na ja, ez már nem Ceauşescu országa, még ha nem is éppen ott tartunk, ahova ti fejlődtetek az utóbbi időben. Hogy fogadtak?
– Ölelő karókkal, és egy hónap alatt elértem, amiért odaát húsz évig csúsztam-másztam hiába.
– Te csúsztál-másztál? Érdekes. Aztán miért, kik előtt?
– Hogy katedrát kapjak, kenyeret, méghozzá ugyanott, ahol laktam is, és végig, érted, végig sikerült kenyérben maradnom. Felt tudod fogni, mit jelent ez egy örök szuplinitorságra kárhoz­tatott dászkálnak1)?
– Fel. Remélem, ezúttal csúszás-mászás nélkül, jóllehet 90 előtt tudtommal még Ma­gyarban is kevesen járhattak egyenes derékkal.
– Én így jártam, meg is lett a jutalma, ugyanis alig melegedtem meg új hazámban, Göncz Árpád elnöknek hála szinte egyik napról a másikra magyar állampolgárként ébredtem.
– Még szép, elvégre ő is író volt, és egy író mindig protezsálja a magafajtáját.
– Attól függ. Nálatok esetleg, de itt csakugyan minden költő, író tűzbe teszi a kezét a másikért. És nemcsak ők, a magyarok többsége.
– Na ne! És a bizalmatlanság, széthúzás, pesszimizmus? Hiszen majd mindenki szerte a vi­lágon irigynek és széthúzónak tart bennünket.
– Tudom, ám engem szeretettel fogadtak. Megvallom, itt éreztem életemben először, hogy már nem néznek másodrendű polgárnak. Egyedül az zavart, hogy időnként románnak neveznek.
– Bumm! Képzelem, milyen magasztos érzés lehetett. Még a végén megbánom, amiért nem fogtam magam is migránsbotot a kezembe. Szóval állás oké, megbecsülés, pozíció biztosítva. Írás, regény, novellák? Őszinte szólva azóta sem olvastam tőled egy opust sem.
– Pedig tele van velük a világháló. Első könyvem a 90-es években került a boltokba, és… Most fogózkodj meg, erőszakos barátom: Göncz Árpád asztalára. Természetesen dedikáltan. Mi az, mit keresel?
– Az asztalt, nehogy elvágódjam.
– Nem hiszed?
– Már hogyne hinném, gratulálok. Akkor ezt Klausnak meg Vioricanak is el kell olvasniuk, és ha rajtam múlik, el is olvassák, mert még ma a figyelmükbe ajánlom.
– Köszönöm, de ki az a Klaus2) meg Viorica3)?
– Johannis és Dăncilă. Velük szoktam a parlamentben hébe-hóba dumcsizni.
– Na pá! Örülök, hogy találkoztunk.
– Ugyan, Palikám, elvesztetted a humorérzéked? Mesélj tovább, hadd tudják meg a haverok is, milyen nagy ember lett belőled.
– Az talán nem, de elégedett mindenképp. Anyagi gondjaim nincsenek, ráadásul, mélyen demokratikus kormányunknak köszönhetően, ma már szabadon és párt-ideológiamentesen írhatok.
– Ingyen, vagy…? Ne haragudj a kérdésért, de úgy hírlik, újabban már a magyarországi lapok is kezdenek a netre migrálni, azaz nonprofit jellegűek, így sok író, költő ingyért dolgozik.
– Ki ingyért, ki nem. Tehetsége válogatja. Engem, kopogjuk le, becsülettel honorálnak, mi több, el is ismernek – lásd például az Alföld, Élet és Irodalom, Forrás lapokat, nem szólva a kiadókról, akik, nem kenyerem a dicsekvés, de szinte egymásnak adják nálam a kilincset.
– Dráma?
– Abba is belekóstoltam. Meg is nyertem vele egy Cédrus Alapítvány-i nívódíjat. Alig közölték, már meg is rohantak a színházak Budapesttől Sepsiszentgyörgyig.
– Hogy mik vannak! És előadták?
– Egy az egyben. Legelőször Nagyváradon, ami persze természetes, ugyanis a darab cselekménye éppen a Pece-parti városban játszódik.
– Engedd meg, hogy ismételten gratuláljak. Ezenkívül? Hogy él ott egy magamfajta szimpla honpolgár, hogy ne csak az írókról beszéljünk?
– Mint Marci Hevesen. Aki dolgozik, halad, a lusta marad, de ne aggódj, azért így sem hal éhen senki sem.
– A magyar, mélyen demokratikus kormány jóvoltából.
– Te, te kigúnyolod a kormányunkat?
– Én? Isten őrizz, én, öregem, nem politizálok, mindössze ismételtem a szavaid. Idézem: mélyen demokratikus kormányunknak köszönhetően, ma már szabadon és párt-ideológiamen­tesen írhatok.
– Jó, jó, de a hang, a hang. Ezt pont úgy mondtad, mintha a Kárpátok géniuszát hallanám.
– Hűha, irgalom szegény fejemnek! Fátylat rá: régi emlék, beidegződés. De tudod, mit, hagyjuk a múltat, politikát, és seperjünk vissza a jelenbe!
– Seperjünk.
– Szóval úgy éltek, mint Marci Hevesen.
– Képletesen szólva. Az emberek kedvesek, nyugodtak, és nyoma sincs bennük a Nyugat-Európára jellemző feszültségnek.
– Egészség?
– A szokásos: magas vérnyomás, diabétesz, köszvény, prosztatagondok, egyebekben jól vagyok. Te hogy állsz ilyen szempontból?
– Kb. ugyanúgy.
– Hát igen, ilyen az élet, az öregség, de egy jó gyógyszerrel, orvossal szerencsére sok minden megoldható.
– Nálatok, miközben Erdélyben még egy egyszerű foghúzásra is hónapokig kell várakozni.
– Részvétem. Nekünk van gyógyszerünk, és egy idő óta orvosunk is, akiknek a bérét évente emelik. A pedagógusokét dettó, meg a tisztviselőkét, munkásokét, mert itt igenis dübörög a gazdaság. Ja, fordult a kocka, Nepomuk, ezért csöppet sem meglepő, hogy napjainkban már szívesebben boldogulnak itthon a magyarok.
– Te tényleg burokban születtél. Nem árulnád el nekem is, miként változhat egy fekete bárány vezérürüvé egyszerre? Ajaj, mi ez a nagy dobolás? Csak nem az a bizonyos gazdaság dübörög?
– A fenébe! Juditkám, csukd be, kérlek az ablakot, kedves szomszédunk megint gyakorol.
– Ennyi?
– Tessék?
– Nem kéred meg, gyakoroljon halkabban?
– Szíve joga. Mi demokráciában élünk, ergo azt csinál, amihez kedve van. Bizonyos törvényes keretek közt, mert a törvény, törvény, azt nálunk mindenkinek be kell ám tartani.
– Értem, s miután a zenélés legitim, jobb híján bedugjátok a fületek, vagy sétáltok egyet a városban.
– Nagyjából. Bocsánat! Juditka, idehoznál nekem egy Sedacur forte4) tablettát. Bemutatom neked a feleségem, Juditkát, ő meg a legjobb barátom, Káposztás Nepomuk Erdélyből.
– Örvendek. Már sok szépet halottam magáról.
– Oké, oké, de ha nem haragszol, bevenném már azt a nyavalyás tablettát.
– Elfogyott.
– Hogyhogy elfogyott? A tegnap még volt egy egész dobozzal.
– Volt, csak, pontosítsunk, nem tegnap, hanem a múlt héten. Sajnos azóta már a patikában is hiánycikk. Mi az, rosszul vagy? Úgy elsápadtál, mint a holdvilág.
– Semmi, nem érdekes. Csak a gyomrom rendetlenkedik mostanság.
– Már megint? Bejelentkeztél a dokinál?
– Magától értetődik, de jelenleg semmiképp sem tud fogadni. Túl sok a betege, minden napja be van táblázva, talán jövőre.
– Viszlát, öregfiú! Majd hívlak. Örülök, hogy találkoztunk.
– Hát ezt meg mi lelte? Csak nem rendetlenkedik az ő gyomra is?

1) Falusi tanítónak. (rom.)

2) Románia köztársasági elnöke. (2014-)

3) Román miniszterelnök. (2018-)

4) Idegnyugtató gyógyszer