Alábbi cikk a Kolozsváron megjelenő Újság című napilap 1926. július 3-i számában került az akkori közönség elé. Minden egyéb kommentár helyett következzen maga az írás, mindenkori tanulságaival, figyelmeztetésével egyetemben.

„Mind az országnak, mind az ittlakó népeknek figyelmébe ajánlom, mert igen épületes történet, melyet kérlek, hallgassatok isteni félelemmel:
Május legvégén, háromesztendős távollét után megérkeztem Amerikából. Természetesen mint román állampolgár jártam mindenütt, s ilyen útlevéllel jöttem haza. Illendő módon bemutattam útlevelemet a kolozsvári rendőrségen, s a lakáshivatalban regisztráltattam magam. A múlt pénteken, június 25-én, vonatra ültem, hogy Udvarhelyre menjek, hogy lássam szüleimet, testvéreimet, nemzetségemet és a Földet, melyért az életbe való kiugrásom óta dolgozom innét és mindenünnét, ahol vagyok.
Szombatra virradólag megérkeztem Udvarhelyre, s alvásban és örömben kipihenve magamat, reggel végigsétálok az ősvárosban, melynek utcáin nyílott gyermeki lelkem s nyolc esztendőt tanultam. A volt Kossuth utcán előmbe áll egy úr.
– Kérem, beszél románul?
– Sajnálom, keveset beszélek, mit tehetnék?
– Idegennek látszik, igazolja magát.
Elővettem egy újságírói legitimációt, más igazolványom igaz, hogy nem volt. Felkísért a rendőrségre, és a „Seful Sigurantei” előtt volt szíves tolmácsolni, hogy Amerikában voltam, most Kolozsvárról jövök.
– Mit keres itt, kérdezze meg!
– Szülei látogatására jött, azt mondja.
Hallom, amint kiadja a parancsot:
– Az átiratot megcsinálni és átadni a csendőrségnek.
Voltam bátor megkérni, hogy tolmácsolja ezt is:
– Kérem, én nyolc évig ebben a városban tanultam, szíveskedjék megkérdezni valakit, talán a tanári kart, megmondják, hogy én ki vagyok.
Feleletet sem kaptam. Félórai várakozás után egy fiatalember átkísért a csendőrségre, az írással együtt átadott. Katonai bizonyítványt kértek. Kértem, hogy telefonon hívják fel a farkaslaki csendőrőrsöt, mert én odavaló vagyok, s onnét bémondják, hogy katonaság dolgában semmi mulasztásom nem terhel. Nagy nehezen beszélt is, honnét, a könyvet felütve, bémondták, hogy tizenkilencben sorozáson voltam s alkalmatlannak vagyok írva. Aztán az őrmester úr sokat töprengett a dolgon és elment ebédelni. Magam egy üveg sert hozattam s egy kártyát írtam. Egyszer előjött az őrmester úr, s meglátván engemet ilyen békességes helyzetben, a seremet elvette, a levelemet olvasni kezdte, de mivel egy másik katona segítségével sem tudott többet kiolvasni, mint „édes”, hát visszaadta:
– Bezárni! – adta ki a rendeletet.
Tárgyaimat, ceruzától kezdve nadrágszíjig, mindent elszedetett s felügyelete mellett egy katona bezárt az egyesbe. Miután a valóságot a képzelettől sikerült elválasztanom, körülnéztem: a hely valóban börtön volt, ugyan soha nem voltam ilyenben, de ha novellaírás közben egy-egy gazembert én is börtönbe akartam zárni, pontosan ilyenbe tettem. Négy magas fal, keskeny és hosszúkás oldalkamra, felül egy kicsi rácsos ablakkal, sehol egyetlen szék, pad vagy valami kapaszkodó hely a rend által fejbeütött ember számára. Csak a padló s a nehéz dohos levegő, amilyen szűkön lehetséges egy ilyen helyen.
Visszatértem az ősi földre. A horizont szigorúan gyenge vala. Aki ilyen helyen nem volt, nem is tudja, hogy mit jelent rettentően érdekes lelkiállapotban lenni. Sétáltam, ahogy tudtam. Megálltam, azt már jobban tudtam. Négy órakor délután kieresztettek. Egy csendőr szemem előtt fegyvert töltött s mellém állott. Az őrmester úr megparancsolta, hogy vigyen ki Farkaslakára.
– Kérem, tessék megengedni, hogy a katonával a postára menjek, s írjak Kolozsvárra az okmányaimért.
– Nem lehet, le van tartóztatva.
Legalább azt mégis megengedte, hogy az autóbuszjegyet a katonának is megvehessem, s így ne gyalogszerrel közelítsük meg tizenkét kilométerrel a falumat.
Estefelé megérkeztünk a faluba, s egyenesen a csendőrőrsre, hol átvettek, mert ilyenkor kézről-kézre jár az ember, mint az eladó portéka. Ügyeimhez pedig másnak nem volt szabad nyúlni, csak őrmesternek. Várnunk kellett ilyenformán a korondi őrmesterre, aki állítólag jövőfélben volt arrafelé, s ügyem intézésére különben is oda volt rendelve hivatalból. Közben a faluban híre futott, hogy csendőr hozott haza, nemhiába vagyok nevezetes ember. Édesanyám sírva jött, a rokonok közül is szállingóztak. Mások is. Egyik-másik ha merte volna, megkérdezte volna, hogy hány embert öltem meg.
Az őrmester úr nem jött. Nekem az őrsön kellett aludni, anyámat pedig alig tudtam rábeszélni, hogy ő is ne aludjék ott. Hajnal felé a magam költségén szekeret küldtem Korondra, hogy hozassam el az őrmester urat, hogy vegye fel a jegyzőkönyvet s szabadítson meg.
Közben feljött a nap. A szentmisét is elmondták, a fogságból hallottam az orgonaszót. Délfelé megjött a szekér. Készülődés után jegyzőkönyvre került a dolog. Az egész falu tanúskodni jött értem, de Udvarhelyről kibeszélt az őrmester úr, hogy tartsanak fogva.
Egészen setét lett, mire a körülményes jegyzőkönyv felvétetett. Eredmény az, hogy reggel megint fegyverrel fognak visszakísérni Udvarhelyre. Arrafelé van ideje mindenre az embernek. Jó világ van, az idő nem pénz, mint Amerikában s más rossz országokban. Reggel megint egy szekeret fogadtam, hogy menjünk a csendőrrel. De a bíró, mint a falu képviselője, a volt segédjegyző s egy nagybátyám kijelentették, hogy ők is jönnek, mert ez már mégis sok, amikor egy egész székely falunak semmit sem ér a szava egy őrmester előtt.
Megint megérkeztünk az udvarhelyi csendőrségre. Átadtak írásokkal együtt. Az őrmester rögtön rám ordított, hogy álljak az ajtó mellé, s ne az asztala mellé. Tán a saruimat is levetém vala, ha lesznek vala.
Az előljárók a falu nevében kérték az őrmester urat, akit künn az udvaron sikerült nekik megszólítani, hogy ne zárjanak be engemet, mert ők mennek a városba s ügyemet nem hagyják, mert tudtuk szerint becsületes ember vagyok. Amikor kimentek a kapun, az őrmester úr vette a kulcsot, s utat mutatott megint az egyes felé. Itt az ajtóban mintha egy kicsit komolyra vettem volna a dolgot, a következő szavakat váltottuk, miközben értéktárgyaimról megint vetkeztetett.
– Kérem, én nem vártam ezt a bánásmódot Önöktől, én nem vagyok gazember, se gyilkos, és ne zárjanak be, mert úgysem szököm el.
– Még maga beszél? Azt hiszi, hogy otthon van?! Vigyázzon, mert többet is kap!
Elhittem neki, hogy a többnél is többet kapok, s annyi eszem még maradt, hogy ne beszéljek. Ezen értelmes diskurzus után reám zárta az ajtót másodszor is. Ez tíz óra körül volt hétfőn.
Megint nem volt más hátra, mint sétálni, meditálni. Egyszerre „ihletem’ jött az íráshoz, de nem sikerült ceruzát s papírost kieszközölnöm. Vártam. Dél is eljött. Ebédről szó sem volt természetesen. E világi örömök elmaradtak s naturális dolgokban egyébként is passzív magatartásra kényszerültem. Ezen egyesben valék délután ötig. Akkor szerencsésen megérkezett a csendőrszázados, hívatott engemet s miután előzékeny magatartása mellett s jóindulattal kihallgatott, visszazártak a börtönbe. Falum előljárói azonban hozzájárultak s garanciát vállaltak értem, s kérték, hogy engedjen szabadon. A falum nem hagyott cserben. Ezt meg kell köszönnöm nekik.
Így aztán a falumnak, egy udvarhelyi ügyvéd közbenjárásának és Ioan Sarbu csendőrszázados megértő és humánus bánásmódjának köszönhetem, hogy az őrmesterek kezeiből megszabadultam. Szinte szükségtelen a börtön háromnapos történetéhez hozzátennem valamit.
Megírtam, mert ezt tudni és tudatni mindenkivel nem egyéni érdek, hanem az országnak, magyarnak és románnak egyaránt érdeke. Az ország vezetői nemcsak a románok vezetői és védői, hanem a miénk is és minden emberé, aki ebben az országban él.

Közli: Györfi Dénes
Forrás: Romániai Magyar Szó, 2001.05. 19-20/ Szabad szombat melléklet, 20. sz.