A SZÁZAD BETEGSÉGE

A „mal du siècle”, a század betegsége, a múlt [a 19. ]század betegsége volt. Ma már meg sem értjük ezt a betegséget, a múlt század olyan messze van. Semmi sem olyan elavult, mint ami tegnap történt; a görög ókor nem régimódi, nagyapáink ideje az.

A „század betegségét” „világfájdalomnak” is nevezték. A világfájdalom fájdalom a világ miatt; fájdalom, hogy a világ olyan, mint amilyen és nem olyan, mint ahogy a költők megálmodták. Hogy az élet apró és szürke valóságnak láncolata, nem áll csak nemes és magasztos érzelmekből.

A világfájdalom korának főszereplője és mintaképe Lord Byron, a nagy angol költő. Az emberek sok-sok évtizeden át éltek Byron bűvöletében: Széchenyi István gróf a század elején Byron-idézetekkel kezdi naplóját és Erzsébet királyné a század második felében még mindíg Byron-verseket ír naplójába. Byron bölcsőjéhez, mondja Macaulay, minden tündért meghívtak, egyet kivéve. A tündérek el is jöttek; az egyik nemességet ajándékozott neki, a másik lángelmét, a harmadik szépséget. A gonosz tündér, akit nem hívtak meg, utoljára érkezett és minthogy már nem tudta megsemmisíteni azt, amit nővérei kedvencükért tettek, hát minden áldásba valami átkot kevert bele. Byron régi és előkelő családból származott, de a család vétkek és balgaságok következtében lehanyatlott… nagy képességekkel rendelkezett, de valami beteges volt szellemében… olyan feje volt, hogy a szobrászok kedvvel faragták márványba, de olyan sánta lába, mint az utcasarki koldusnak…

De a főbaj a század betegsége, Byron lelkében ült. Élete az emberiség ormain játszódott le. Olyan ez az élet mint egy nagyszerű film; ünneplik és üldözik, szerelmek és botrányok kísérik minden lépését, életunt világfi és nagyszerű szabadsághős egyszerre és egyszemélyben, hölgyek elájulnak, amikor váratlanul belép a terembe, egy leány tíz évvel Byron halála után annyira beleszeret, hogy öngyilkos lesz miatta. Mindent megkapott, amit az élet adhat; fényt, gazdagságot, olyan írói sikert, amilyen alig jutott ki rajta kívül másnak, és olyan férfisikert is, önfeláldozó barátok és asszonyok vették körül és egy nagy eszme szolgálatába állíthatta vagyonát és életét – és mégis boldogtalan volt.

Tudatosan és önérzetesen boldogtalan. Mikor Rómában felkereste Thorwaldsent, a világhírű szobrászt, hogy szobrot készíttessen magáról, Thorwaldsen meglepve látta, hogy Byron valami egészen különös, drámai pózban ül le eléje. Kérte, hogy legyen csak olyan, amilyen máskor szokott lenni. „De én ilyen vagyok!” – kiáltotta Byron felháborodva. És mikor a szobor elkészült, nem tetszett neki. „Nem jó, – mondta, – én sokkal boldogtalanabb vagyok.”

És hányan követték ebbe az akart, gondosan őrzött szomorúságba! A férfiak sötét arckifejezéssel léptek be a társaságba, titkos bánatukat feltűnően titkolva. A hölgyek ecetes salátát és krétát ettek, hogy sápadtak legyenek, vagy nem ettek semmit. Ebben is Byron babonázta meg a kort. Byron ugyanis hízásra hajlott, de mint angol és mint világfi, nagyon féltette vonalait. Időnkint szigorú diétát tartott, alig vett magához mást, mint kétszersültet és ásványvizet; igaz, hogy egy idő múlva megúunta és mérhetetlen evéssel-ivással kárpótolta magát. Ez az erőltetett és rendszertelen fogyókúra aláásta idegeit, megnövelte ingerlékenységét s mintegy testi alapjává lett világfájdalmának. Lassankint az evést egészben véve megvetendő és méltatlan dolognak tartotta; egy marchesából kiábrándult, mert nagy étvággyal fogyasztott el egy borjúkotlettet és legfőbb szerelme, Guiccioli Theresa grófnő, azt mondják, egyáltalán nem evett. Byron hatása alatt azután az evés kiment a divatból az előkelőbb lelkek között; nem azért nem ettek, mert az elhízástól féltek, mint kortársnőink, hanem azért, mert az étvágy nem volt összeegyeztethető a világfájdalommal.

A mi századunk minden tekintetben szerencsétlenebb a békésen fejlődő, jómódú és szelíd, polgárian magabiztos és becsületes múlt századnál. De abban az egyben szerencsésebb, hogy kigyógyult a „század betegségéből”. A múlt század sápadt, törékeny álmodozói és csapott vállú fejfájós, ájulós kisasszonyai után a sportos, napbarnította nők és férfiak jöttek divatba. A bánat ma már nem dicsőség, ellenkezőleg, a jókedv kötelező, a keep smiling, és akinek ma baja van, őszintén igyekszik eltitkolni embertársai elől, nehogy lenéző sajnálkozással még inkább rosszabbítsák helyzetét.

És különös, de így van: azt a szerencsét, hogy a „század betegsége” elmúlt, annak köszönhetjük, hogy olyan szerencsétlen nyugtalan korban élünk. A békés, boldog XIX. században az emberek bőven ráértek lelkükkel foglalkozni – és a lélek, ha magára marad, általában szomorú. Szomorú, mert lélek az anyag világában, és szomorú, mert magára marad. De ki engedheti meg magának napjainkban azt a fényűzést, hogy lelkének éljen? A megnehezült idők minden erőnket igénybe veszik. Nap mint nap és óráról órára újra meg kell verekednünk a realitás hétfejű sárkányával, magunkért, mieinkért, országunkért. Csak a közvetlen fájdalmakat érezzük és nem érünk rá a nagy személyfölötti bánatok megsejtésére, mint Byron és kora. És ez nagy szerencse a szerencsétlenségben.

1940

---

Forrás: A varázsló eltöri pálcáját. Révai / MEK

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ