Varga Domokos: 2. Írói kálváriák

Szembeszökő, hogy az irodalom nagyjai közül hányan éltek át súlyos ifjúkori válságokat. Ki így, ki úgy. Nemcsak a fiatal Petrovics Sanyi járta meg a maga kálváriáját, hanem a kevésbé kalandos természetű Arany János is, miután odahagyta a debreceni kollégiumot, s vándorkomédiásnak szegődött. És nemcsak olyanformán sanyaroghatott valaki kölyökkorában, mint a zsenge Charles Dickens, hanem a bumfordi kis Lev Tolsztoj módján is, akit előkelő grófi sarjadék létére legalább annyira meggyötört egy másfajta nyomorúság: elegáns, okos, ügyes, magabiztos bátyjának az elviselhetetlen fölénye. Nem szólva a krími háborúról, a hosszan és elszántan ostromolt Szevasztopolról, erről a múlt század közepi tömegvágóhídról, ahol a kisebbik Tolsztoj-fiú cári tisztként harcolt. Erről már élete első remekművét is megírta, oly tárgyilagosan és mégis oly megrendült lélekkel, hogy az egymást követő események egy-egy érzékletes rajza ma is megremegteti az értő olvasót. Mert nyilván őt magát is így remegtette meg, talán nem is annyira a személyes halálfélelem, mint inkább a szívszakasztó együttérzés a vele egy sorsú többi veszendővel, beleértve még az ostromlók ádáz hadait is.
A mi 19. századi nagy elbeszélőink, Jókai vagy Mikszáth egészen másféle poklokat jártak meg. Vegyük az utóbbit. Képzeljük el az akkori idők pest-budai hajléktalanjaként. Feleségét már hazaküldte, sőt el is vált tőle, nem tudván eltartani. De ettől csak még mélyebbre csúszott. Már nemcsak koplalt, pénz híján a szállásáról is kilökték, az Isten szabad ege alá…


Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)

2020. november 11.

Szóljon hozzá!