Varga Domokos: 3. „Kellemes” a láthatáron

Sokat lazult az egykor oly szigorúan követett klasszikus meseszerkezet, szabadabban csapong a személyes fantázia. E jellegzetesen kollektív műfaj közvetítőiben mintha már jó ideje megerősödött volna a vágy, hogy ne csak az előadásmódot, hanem magukat a meséket is a saját szájuk íze szerint alakítsák. Társadalmi helyzetük, szerepük megváltozása is magával hozta ezt.
A kiváló mesemondók ugyanis megbecsült személyiségei voltak valamikor egész falujuknak, amely viszont el is várta tőlük, hogy mindent úgy mondjanak, ahogy „kell”. De amikor már egyre inkább a társadalom perifériáiról kezdtek kikerülni az amúgy is megfogyatkozott mesehallgatók, ezek nemigen vártak tőlük egyebet, mint jó mulatást, szórakozást, figyelmük lekötését. S már nem is annyira a tündérmesék varázslatával, amelyek a felnőttek körében is igen kedveltek voltak valaha, hanem inkább novellisztikus, anekdotikus mesék, humoros trufák elmondásával.
Jellemző példája az ilyen hagyománybontó meséknek az a történet, amelyben az elkényeztetett királyfi előbb egy tanácsosát küldi el az aranyhajú királylányért, majd egy Kellemes nevű szolgáját. Csakhogy a lány belehabarodik az érte jövő Kellemesbe, s bár végül is elmegy a fenséges úrfi feleségének, annak váratlan halála után mégiscsak Kellemesnél köt ki.


Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)

2020. november 12.

Szóljon hozzá!