Teljesen egyedülálló írók nincsenek. Mindenki tartozik valahova, valakikhez. Azokhoz is hozzátartozik, akiktől viszolyog, netán irtózik.
Vonzások és taszítások alakítják pályáját, erőterek segítenek – szerencsés esetben – kibontakoztatni vele született tehetségét.
A tehetségteleneken nem segít semmiféle erőtér. Választhatnak példaképeket és ellenpéldaképeket, erőlködhetnek, ágaskodhatnak: hiába.
A tehetségek viszont – kivált a zsenik – egymást gerjesztik. Ahogy Babits írja Az európai irodalom története előszavában: „Homéros fölébreszti Vergiliust, Vergilius Dantét és a századok nem számítanak. Egymás nyelvén felelnek egymásnak… együtt-egyek, egymás folytatásai, egyetlen lélekáram részei…” A nemzeti irodalmakról szólva is megjegyzi: „Nemcsak saját nemzeti talajukból táplálkoznak, hanem világirodalmi áramlatokból is. Hiszen a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő: szüksége van az esőre is, melyet az ég szelei hoznak. Ezek az esők végigvonulnak Európán, mindenütt üdítve és termékenyítve.”
Babits nyilván nem csupán irodalmi szemléletek, módszerek, mesterfogások terjedésére gondol. A „lélekáram” az ő szótárában többet jelent ennél: éltető, tápláló szellemi vérkeringést.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * . Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)