Simó Márton. minden nyitottsága dacára is rejtőzködő író: életkora szerint már ideje lett volna beérnie, de ő még mindig hangot és látószöget próbál találni szépen gyarapodó, a zsurnalizmus előnyeiből is táplálkozó élettapasztalatához.
Eddigi prózáját az erdélyi (közép-kelet-európai) események képzeletbeli drónfelvételeihez igazítva, a tájainkon lezajlott rendszerváltás(ok) körüli időmezőben érzi igazán otthonosan magát. Pályakezdő kötetének elbeszélései (Az utolsó tanító; Pro-Print, Csíkszereda, 2003), Bozgor címen megjelent regénytrilógiája (Bozgor, avagy Kísérlet egy szó értelmezésére. Első próbálkozás – 2004; Második próbálkozás – 2005; Harmadik próbálkozás – 2007. A Magyar Nyelvért Alapítvány, Bp.**), egyéb, kisebb lélegzetű munkái után most Gerzson nevű regényhősének bőrébe bújva, ráérősen meditál egy kórházi ágyon, nehéz és életveszélyes, ám sikeres műtét után. Ideje van, bőséggel, élményei is felgyülemlettek, elrendezésre várva, a hátra hagyott évtizedek tanulságai mentén, már csak a szembesülés és a bevallások bátorsága szükségesek ahhoz, hogy további élete végre hitelessé és hasznossá váljon.
Az önvizsgálat kényszere és lehetősége szinte önmaguktól kínálkoznak fel az író (és hőse) előtt, aki kórházi ágyán a bőség zavarával küszködve idézi fel fiatalkora talajába taposott életútját, annak kényszerű vargabetűit, szerencsés húzásait, és botlásait.
A könyvbéli Gerzson a Székelyföld szülötteként vetődik, már-már akaratlanul, Románia többségi vidékeire, sikeresen beleilleszkedve a lokális mentalitás sajátos erőterébe, hangulatvilágába, szokásrendszerébe. A tanulás ingere, a környezet törvényeihez igazodás fegyelme kitartóan elkísérik kiteljesedő életének egymást váltó szakaszain és helyszínein – akkor is, ha csak az országot járja, de határokon túli felfedező útjaira is. Gerzson nyitott szemmel, előítélet mentesen integrálja magába a valóságot, a világot, s a nagy karolású befogadókészség, úgy tgűnik, egyben egészsdégének aláásója is – a megtapasztalt ellentmondások és konfliktusok adóját kell megfizetnie azzal, hogy kényszerű meditációs állapotát kiteljesítve magára találjon a steril kórházi környezetben.
Megválaszolatlan kérdés marad: átok-e vagy áldás egy ilyen gyökeres cezúra az ember életútjának derekán? Mihez kezdjünk a tanulságaival? Amikor már csak a délutánunk ígéri a várva várt derűt, a kiteljesedő, mindent eligazító bölcsességet, a türelem optimizmusát.
Túlságosan szép ez a kórházi délután – sóhajt fel a főhős gondolatai árnyékában a saját életén (is) merengő olvasó, mert a regénybeli önvizsgálat nem véletlenül pereg le a szemünk előtt. Az írói demonstráció morális kényszert is jelent egyúttal az olvasó felé, hogy legalább a folyamat során lépést tartson a főszereplővel, aki nyíltan kiteregette előtte életének kártyáit.
De mihez kezdjünk a tanulságokkal? Marad-e még erőnk-időnk a korrekcióra? Vagy minden marad úgy, ahogyan sikerült elrontanunk? Az író nem ad választ. De regényéből kiderül, hogy a délután szépsége megnyugtatja a felkavart lelkiismeretet: amit elrontottunk, az a beismeréssel és a szembenézéssel valamikor még a hasznunkra válik. Ha nem is ebben az életben – de a megnyugvás rejtélyes ösvényein minden bizonnyal…

Cseke Gábor

* Simó Márton: Gerzson szép délutánja. Regény. Erdély Műhely Könyvek, Budapest-Székelyudvarhely, 2020.

** Trilógia egy szó értelmezésére