Simó Márton: Gerzson szép délutánja*

0.

Teljesen elveszítette az időérzékét. Nem volt semmiféle kötődése. Sem a helyhez, sem a pillanathoz. Csak úgy lebegett valahol. Fogalma sem volt arról, hogy milyen napszakban járhatnak. Fázott. Holott az álláig ért a takaró. Az ablak zárva. Huzat sem garázdálkodott. Csend volt. Teljes nyugalom. És különleges szerencséje folytán egymagában feküdt a kétágyas kórteremben. Mintha szállodai körülmények között lenne. Bár ez a helyzet valami egyébre utalt, nem szabadságos pihenésre. Valami derengett az emlékezetében, a műtét előtt figyelmeztette az orvos, hogy ébredés után pár órát mozdulatlanul kell feküdnie. És úgy tűnt, ezt az elvárást könnyedén be is tudja tartani. Egyszerű volt a dolog, mert nem vágyott semmilyen mozgásra. Mintha összeegyeztethetetlen lett volna az állapotával. Ólomnehézségűek voltak a tagjai. Úgy feküdt ott, mint egy ledöntött és minden funkcióját elveszített szobor, amelynek elillant, aztán egy újabb időszeletben semmivé vált a létjogosultsága. Valahogy — nagy-nagy akaraterővel – mégiscsak meg tudta mozdítani a jobb karját. A vékony paplan alatt kitapogatta a teste alsó részét, amely olyan volt, mint egy élettelen és idegen tömlő. Súlytalanul lebegett. Nem is gondolt arra, hogy az övé, hanem csak úgy ott van. Csak úgy. Mintha egy kéretlen tartozék lenne, amelyet furcsa módon helyeztek melléje. Hűvösnek érezte az oldalát. A hasfalát meg ugyancsak érzéketlenül távolinak. Valahol a mellkasa alatt vastag kötést tapintott. Még az összefüggő gondolkodás is nehezére esett. Külön erőfeszítésébe került az egyszerű tény tisztázása, hogy ki is ő valójában. De azt, hogy milyen életkorú, gyermek, felnőtt vagy öreg, már nem tudta egyértelműen megállapítani. Fogalma sem volt arról, hogy élete melyik szakaszában jár. Álmodik-e vajon? Képzelődik? Hallucinál? Csak erőltetve volt képes valamelyest felidézni, hogy miért fekszik így. Mintha gyomorpanaszai lettek volna… — Vajon ez már a vég lenne? – töprengett. Derengett az emlékezetében valami olyasmi — olvasta valahol —, hogy a haldokló kívülről, fentről látja önmagát. De nem lépett ki a saját testéből. Mégsem! Ez még nem az. Kissé megnyugodott. A fellélegzés azonban nem jelentett feloldozást. Sok volt a létezése körüli homály. A szemközti falon egy öröknaptár függött, amelyen a csúszka október 9-nél állott… — Ezek szerint délután lehet – töprengett –, késő délután… – Talán öt, fél hat – saccolta. Kávébarna sötétítő árnyékolta az ablakot, de felidézte, hogy korábban is, amikor beutalták az osztályra, már kinézett egyszer a kórteremből. Hogy tudja, merre van. – Hány napja? Kettő? Három? Mintha október ötödikén. Kedd volt aznap – bizonygatta magában. És úgy rémlett, hogy eltalálta. Rőt és arany lombokra emlékezett, amelyeken akkor is átszűrődött az őszi fényesség. A természet pompája tökéletes volt ugyan, de a lombokat már meglegyintette valami enyhe dér… Mindig szerette az évnek ezt az időszakát. Jólesett ilyenkor járni-kelni. Kedvelte az októberi utazásokat. Szeretett elindulni valamerre a kisvárosi szárnyvonalon, s nézni a vonat ablakából, amint az őszi beteljesedés utáni táj elsuhan mellette. Ahogy elmerül, majd felbukkan a kéklő ködpamacsból a félig tar Budvár, majd egy kanyart követően kitágul a vidék, szélesre tárul a völgy előtte, amelyben ott a távolság ígérete. Szeretett a közeli vidékeken autózni is az évnek ebben a szakaszában. Főleg késő délutánokon. A Nyikó mentén, a frissen megnyílott harmadik évezred huzatától visszarettent apró falvakon végig, amelyek az újfajta Európától szeppenve, templomostól, hámló falú házakkal bujkálnak az otthonos dombok között, hogy avatatlan szemek ne láthassák, ne bánthassák. Mert ilyenkor minden sérülékeny ebben az elmúlás előtti opálos fényben. Gyalogosan is szeretett túrázni ilyenkor. A Mohos kukujzás posványát megkerülve, harmatfüvön, tőzegáfonyán, kikericsek közt lépkedve. Vagy a Szurdoktól a Farkas-ösvényen felfelé, az az igazi teljesítmény, hogy majd a Nagymál tetejéről körbetekintsen az ember, el végig a Vargyas teljes völgyén…
Két fehérköpenyes kórházi alkalmazott lépett be az ajtón. Csendben, majdhogynem lopakodva. Egyikük – annyit konstatált vele kapcsolatosan, hogy női személy – közelebb lépett, és megnézte az infúziós zacskót. Majd valamit igazított rajta. Talán szorított egyet valami szelepen. Vagy lazított, hogy sűrűbben csepegjen az intravénásán adagolt szer. Aztán egy áttetsző mappából előhúzta a kórlapot. – Perforált ulcussal műtöttük. Ötvenhárom éves. Férfi. – Ezeket a mellette álló orvosnak mondta, aki — ugyancsak halkan szólalt meg — valami érthetetlen nyelven mondott egy-egy különleges szót, talán latinul, aztán utasításokat adott, és gyógyszereket is emlegetett. Annyit kivett belőle, hogy injekció, s hogy hatóránként… Ezt az orvost nem ismerte. Feltételezte, hogy éppen ügyeletes, aki számba veszi betegeit. A nőt azonban már futólag látta. Mintha. Bár csukott szemmel feküdt, s hivatalosan még nem volt magánál, hirtelen támadt egy ötlete. Ha már tisztázódott, hogy létezik, hogy van, pontosabban volt már perforált ulcusa, és az is, hogy 53. életévében jár, szeretett volna egyébről is megbizonyosodni. Teljesen váratlanul szólalt meg. Sem a fiatal orvos, sem a mellette levő leány, vagy asszony, szóval az ápolónő-féleség, aki ott volt, nem sejtette, hogy felébredt az altatásból… — Nővérke, legyen szíves! — mondta, vagy inkább suttogta, olyan halkan, mintha attól tartana, hogy önmagát megzavarja, s külön jóindulat kellett ahhoz, ha valaki érteni akarta. – Csak egy pillanatra! – Ekkor a fiatal nő közelebb lépett… –Ébredezünk? Ébredezünk? — válaszolta, és egész közel hajolva igazított egyet a párnáján. — Hogy érzi magát, Gerzson bácsi? — Tehát a név megvan, passzol. Magam vagyok. És öreg. Ennyire vén? – Furcsa volt, hogy csak úgy magázzák, bácsizzák. Leolvasta a kijelzőjéről, hogy: …czky Melinda rezidens. A családnév első részét a köpeny gallérja eltakarta… -Bocsánat, doktornő — folytatta szabadkozva —, megkérhetném, hogy adja ide a telefonomat? – Telefon nuku! — válaszolta határozottan a fiatal orvosgyakornok, és mutatóujjával tagadólag intve nyomatékosította, hogy az eltiltás komoly. – Még a fejét sem szabadna felemelnie. Ha jól viselkedik, akkor talán úgy két nap múlva… Nagyon kellemes illatot árasztott ez a …czky Melinda. És mintha finoman meg is simogatta volna… De az is lehet, hogy mindezt csak képzelte. — Ha jól viselkedünk, mondom, akkor… – kis szünetet tartott, míg gyorsan kiszámolta, és elhelyezte a beteget az idő folyamában — vasárnaptól szó lehet róla! – Egy pillanatig eltöprengett azon, hogy miről is… Majd eszébe jutott a telefonhasználat engedélyezése. Ahogy mentek ki az ajtón, és az orvos maga elé tessékelte …czky Melindát, láthatta, hogy fölöttébb karcsú. — Nincs még harminc — motyogta, csak úgy… Szép, formás hátsót villantott távolodóban. – Nagy baj nem lehet, ha működik bennem ez a férfias beidegződés! – nyugtázta, majd megpróbálta mind a két kezét a paplan fölé helyezni. Ekkor már meleget érzett. Szerette volna, ha legalább bukóra nyitja valaki az ablakot. Kézügyben ott volt a falon egy gomb, amely alatt azt írta, hogy szükség esetén lehet jelezni, de pofátlanságnak tartotta, hogy alig két perccel a vizit után máris riasszon. Tűrni kell.
Nyugodtan viselni az állapotot… Egyedül van ilyenkor az ember. Magányos. Ő van itt. És a betegsége. Ilyenformán kettesben. Esetleg az élete is. Ami volt. Ami van. És ami maradékként még jöhet…
Soha nem tudta megérteni, sem önmagának megmagyarázni, mi volt az oka annak, hogy férfiként majdnem mindig magányosan élt. Még fiatal felnőttként, amikor azt tartják, hogy valóban legény az emberfia, s a családalapítás vagy legalábbis a nősülés idejét éli, még akkor sem törekedett túlságosan, hogy valami kötött életformát válasszon. A nők azonban mindig igen erősen érdekelték. Nagyon zsenge gyermeki mivolta idejében is folyton elképzelt magának szép néniket. Hol valamelyik nagykorúsága küszöbén járó ismerős leányzó, hol egy-egy csinosabb boltosnő, hol az akkori egyetlen színes magazinban, a Dolgozó Nőben látott valamelyik soros díva — talán Jane Fonda, Brigitte Bardot, esetleg Sophia Loren, akik igencsak közkedveltek és ismertek voltak a vasfüggöny innenső oldalán is a múlt század hatvanas éveinek végén, meg a hetvenesek elején – foglalkoztatta igen élénk fantáziáját. Azt mondják a tudós emberek, hogy ez teljesen természetes a fiúgyermekeknél. Talán ösztönös is. És úgy aludt el esténként – nem lévén semmilyen plüssállata, kabalája, kispárnája –, hogy e képzelt, távoli, szép, illatos, kellemes nőalakok ötvözetei — számára nénik ugyan, de mindegyiket liberális hozzáállással tegezte – voltak a hálótársai. Elalvás előtt, alatt, közben mindent meg lehetett velük osztani. Nem szóltak közbe, nem szakították félbe, nem terelték el a beszélgetést, csak hallgatták őt figyelmesen, esetleg helyeseltek képzeletben, és — erős fantáziától odagondolt – suttogásokkal, puha simogatásokkal jelezték titkon egyetértésüket. Talán azért volt ez a titkos érzelmi oldal, mert sokáig egyke volt…
A valóságban – ha nem is vallotta be – mindig családra vágyott, de ahhoz megfelelő társat is szeretett volna. Olyant. Nem végzett soha igazi ön- és életpálya-elemzést. Élt. Csak úgy. De azért voltak elvárásai bőven. Igényessége azonban mindig a biztos bukást feltételezte. Minden egyes kapcsolatában valami tökéletest szeretett volna, bár tisztában volt azzal, hogy maga sem az. Sőt! De akkor is! Minden mellett és ellenében is. Mert megérdemli.
Az évek során voltak „nagy találkozások”, legalább tucatnyi alkalommal érezte, hogy megtalálta… Mindjárt furcsa bizsergés futott végig a testén, kívül-belül, tetőtől talpig terült végig rajta a lúdbőrös izgalom, azonnal érezte, ha megismerkedett egy nővel, hogy túl a rideg protokollon még van-e valami. Már az első gesztusok, az első szavak után tudta, hogy valami másnak is kell történnie, mert létezik a keresett többlet, és fennáll a lehetősége annak. Annak. Annak, hogy.


* A regény indító fejezete

2020. november 14.

Szóljon hozzá!