Varga Domokos: 6. Komédiások

Babits már csont és bőr volt. Csak a szeme ragyogott még ki elevenen pergamenfehérre fakult, beesett arcából. Szemével még tudott beszélni. Szájával már rég nem.
Illyés Gyula búcsúzni ment hozzá egy barátjával. A végét járó, beteg költő csupán egy halvány mosollyal jelezte, hogy megismeri őket, s örül, hogy eljöttek.
A barát némán, megrendülten nézte az előtte fekvő emberi roncsot. Elszorult a torka, képtelen lett volna egy szót is kinyögni. Illyés ellenben szinte vidáman kezdte el mondani a magáét: friss híreket, csattanós történeteket írókról, költőkről és egyéb ismerősökről.
Addig-addig, hogy a holtbeteg Babits már nemcsak mosolygott: hangtalan kacagás rázta összeaszott testét.
Végül is elköszönt a két vendég. Mikor kiértek a kapun, megkérdezte Illyéstől a társa: – Mondd, hogy voltál képes erre? Én majd elsírtam magam, amikor megláttam.
– Azt hiszed, én nem? De hát sok mindent megtanul az ember ebben a komédiásmesterségben!
Eddig a történet. Cseres Tibortól hallottam, nem sokkal az ő halála előtt. Azóta pedig nemegyszer eltűnődtem rajta: mi lappanghatott vajon Illyés megjegyzése mélyén? Komédiáskodásnak tartotta valóban írói-költői mesterségét?
Annak is nyilván. Aki bármilyen formában kiáll a közönség elé, annak óhatatlanul fel kell hívnia magára a figyelmét, s le is kell kötnie, akkor is, ha színész, akkor is, ha tollforgató. Még akkor is, ha pap vagy tanár.
Budán, a Városmajorban láttam szembejönni egyszer egy nyolc-tíz főnyi embercsoportot, férfiakat, nőket. Már messziről látszott, hogy hangosan beszélgetnek, élénk gesztusokkal, de akkor még nem lehetett érteni, miről. – Te, ezek pedagógusok – mondtam a feleségemnek, s ahogy közelebb értek, kiderült, hogy csakugyan azok.
A pedagógus is szerepel. Hosszú éveken át, napról napra, óráról órára. S lehetetlen, hogy ez rajta ne hagyja bélyegét az arcjátékán, hanghordozásán, szavain, mozdulatain, egész mivoltán.
Az író is szerepel. Némelyikük előadóként s itt-ott, ünnepségeken, találkozókon, tanácskozásokon, olykor tévében, rádióban. De aki csak írva – kézzel kanyargatva, írógéppel kopogtatva, számítógépbe táplálva – formálja a maga mondatait, verssorait: lélekben az is a nyilvánosság elé áll ki. S nem adhatja úgy ki önmagát, legmélyebb gondolataival, legbensőségesebb érzéseivel sem rukkolhat úgy elő, hogy az ne legyen valamiféle produkció. Hiába, ez már vele jár a mesterséggel. Mert aki „kiáll a placcra”, s magát mutogatja, mit is tehetne mást?


Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)

2020. november 15.

Szóljon hozzá!