B. Tomos Hajnal: Bemutatkozás
D. akkor már második éve élt Losonczyval, az operaénekessel, aki két turnéja közt mindig be szokott nézni hozzá s aztán ott is maradt éjszakára. D. ilyenkor meggyes süteménnyel és házi tojáslikőrrel várta a kissé hízásnak indult, rózsaszín bőrű művészt. Nagy darab ember volt, s szerette, ha művészurazzák, dicsérik páratlan baritonját, de ő keveset beszélt magáról, családja, barátai soha nem jöttek szóba közöttük.
Losonczy alig fél órája távozott a kerti kiskapun át, amikor a magas, lándzsafrizurás nő megjelent és csengetett D. kapuján. Türelmesen várt, amíg a kócos, kissé karikás szemű háziasszony előkeresi a kulcsot és kaput nyit neki. D. előbb azt hitte, valami korai kuncsaft lesz, aki piacra igyekeztében vagy a buszon elszakította harisnyáját, aztán most restell úgy végigmasírozni a városon. A nő nyugodt szótlansága azonban hamar meggyőzte, hogy nem kuncsaftról van szó. Sietve terelte a nappali felé, nehogy megcsapja orrát a hálószobából kiáramló pállatok szaga. A lándzsafrizurás nő úgy ült le a sebtében felkínált töltött székre, mintha tanították volna neki ezt a mozdulatot. Szép ívű lábát maga alá húzva, hátát szorosan a szék támlájának feszítve várakozott, mint aki biztos benne, hogy a háziasszony fog először megszólalni.
D. a jégszekrényt nyitogatta. Hűsítőt és két szelet dobostortát vett elő, sokáig kocogtatta a poharakat meg a kistányérokat. Amikor a nő elegáns mozdulattal szétkattintotta retiküljét, és ezüst öngyújtója lángjánál cigarettára gyújtott, D. agyán villámként futott át a felismerés: ő az, Lizett, a híres színésznő. Mindenki így emlegette a városban, mint valami kényeztetett családtagot; a vezetéknevét nem ismerte a publikum. Ez mintha tabu lett volna, még a plakátokra is csak az egyszavas sztárnevet nyomtatták: Lizett.
Pár évvel ezelőtt, amikor D. megözvegyült, unalmában minden valamire való előadást megnézett. Lizett gyakran alakított címszerepeket, főleg hamvas nebáncsvirágokat, de kardos, ifjú menyecskék szerepében is brillírozott. Amolyan helyi kis dívája volt a vidéki városnak. Ha kutyáját sétáltatta a parkban, vagy tömött műanyagszatyraival kifordult valamelyik áruházból, a járókelők összesúgtak mögötte: Láttad? Ez Lizett, a színésznő.
Azon a reggelen ott ült, maga alá húzott lábakkal D. birsalma szagú nappalijában, és szórakozottan nézegette a poros nippeket, a műanyaghuzatú, ósdi fotelt, aztán ottfelejtette tekintetét a heverő fölötti faliszőnyegen, melyen sötétkék mezőben szerecsenképű férfiak hurcolnak magukkal egy rózsaszín ruhás nőt. Az első két ló csak szügyig látszott, de kitágult orrcimpáikról, megfeszült nyakizmaikról következtetni lehetett, hogy inuk szakadtából vágtáznak. A színésznő szinte álmodozva nézte a giccses kárpitot, majd felállt s gyöngyház fényű körmöcskéit hozzáfente a puha, sötétkék mezőhöz, mint egy dörgölőző szobacica. Sokáig ügyet sem vetett a tálcával ücsörgő D-re. Körbejárt a falak mentén, finom ujjaival néha végigcirógatott egy-egy divatja múlt üveghalat vagy kifakult műanyagvirágot. Az ósdi varrógépen álló szerkezethez azonban nem mert hozzányúlni.
– Ez mi? – kérdezte kislányos kíváncsisággal, egyszersmint elárulva, hogy mindvégig tudott D. jelenlétéről.
– Harisnyaszem-felszedő készülék.
– Micsoda? – kérdezett újra a látogató, s olyan szórakozottan rebbent vissza tekintete a leányszöktető jelenetre, mint aki nem is igazán kíváncsi a válaszra.
– Magánzó vagyok – magyarázta D. minden összefüggés nélkül, s olyan ügyetlenül nyúlt a készülékhez, hogy nagy suppanással lesodorta a varrógépről.
A színésznő úgy tett, mintha nem venné észre D. zavarát. Fesztelenül elsétált a nyitott ablakig s újra rágyújtott. Miközben látszólag elgondolkozva fújta a füstöt a virágzó orgonabokrok felé, jobb lábát megfeszítette a csillogó szálú harisnyában, s a másikat bokából kissé begörbítve lazán hozzádűtötte. (Ez a póz mindig nagyszerűen bevált, ha valakinek imponálni akart.) Aztán csípőből úgy dőlt előre az ablakpárkányon, hogy galambszürke nyersselyem kosztümje szorosan ráfeszüljön finom gömbölyödő termetére.
Ha D. értett volna valamelyest a „testrészek nyelvén”, ez a kacér, sőt tüntetően kihívó póz valami ilyesmit közölt volna vele: tökéletes vagyok. Ne próbáld hozzám mérni magad, mert megsemmisítelek!
D. azonban alig pillantott feléje. Minden erejét arra összpontosította, hogy valamiképp felülkerekedjen ostoba zavarán, mely egyre inkább balsejtelemmé kezdett fajulni benne. Biztos valami rosszban sántikál ez a nő. Egyébként miért tapogatná körbe a lakást, s miért vigyorogna oly gúnyosan, valahányszor félretaposott papucsára téved a tekintete?
Mire D. kivitte a poharakat, a színésznő ellépett az ablaktól. A cigarettásdobozt meg az öngyújtót szinte csak az ujjai hegyén táncoltatva tette be retiküljébe, aztán elindult a kijárat felé. D. ügyetlenül követte, de még mindig nem mert kérdezni semmit. A kapunál a lándzsafrizurás nő egy pillanatra visszafordult, s a sokat gyakorolt mozdulatok egyikével bólintott D. felé:
– Egyébként Losonczyné vagyok, az operaénekes neje.
Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. április 28. Szabad szombat melléklet/17. sz.
Pusztai Péter rajza
2020. november 15. 07:19
Remekül megírt jelenet ez is, mint a többi. Gratulálok!
2020. november 15. 08:03
Köszönöm szépen, Kati. Amint látod, idestova húsz éve „remekeltem” ezt a karcot, azóta sok víz lefolyt a Dirbán (ez van hozzám a legközelebb).