A szerkesztőség felkért, hogy számolnék be arról a fejlődésről, amit Székelyudvarhely elért a felszabadulás óta. Azért éppen Székelyudvarhelyről, mert itt láttam meg a gerendás mennyezetet. In­nen rándulgattam ki a világba, s ha elfogyott az elemózsia, ide tér­tem vissza, mert itt mindig akadt egy darabka szeretet és hamuban sült pogácsa. Magamról azért írtam ennyit, mert nem jó elgondolni, hogy hátha tévedésből Brassóban vagy Kolozsvárott születtem volna. Hiszen azt a fejlődést talán meg se lehet írni! Ha bármilyen fejlődést akarunk számba venni, egy bizonyos szintről kell elindulnunk, illetve egy adott helyzetet kell összevetnünk azzal, amelyikről számvetést kell sinálnunk. Hogy fitogtassam ebbeli szakértelmemet: már a régi rómaiaknak is ez volt a mér­tékük, mondván: „Contraria iuxta se posita, magis elucescunt“, ami — ha jól emlékszem — azt jelenti, hogy ellentétek egymás mellé helyezve jobban kitűnnek.
Helyezzük tehát egymás mellé az ellentéteket. E célból haladéktalanul elindultam és felmásztam a várostól né­hány kilométerre emelkedő Szarkakőre, mely a várost körülvevő hegyvonulat legmagasabb pontja. E kirándulásra nem vittem mást, csak az emlékeimet. A nevezett magaslaton ugyanis 1942-ben voltam utoljára, meglehetősen izgalmas körülmények közt. A Szarkakő kelet felé gyönyörű fennsíkkal folytatódik, délről erdő határolja, míg nyu­gat, tehát a város felé, meredek sziklafalba torpan meg. A sziklafal­tól nem messze néhány évszázados cserefa áll, mintha ezek vala­mikor sértődötten otthagyták volna az erdőt. (A magaslat földrajzi alakulatának ez a részletesebb leírása, mint azonnal látni fogjuk, rendkívül fontos bizonyos hadászati szempontból.) 1942-ben nem a magam jószántából vagy holmi egyéni célból tartózkodtam a szóbanforgó magaslaton. Nem. Lett volna más dol­gom elég. De a hadvezetőség elérkezettnek látta az időt, hogy igénybe vegye stratégiai zsenialitásomat, behívott katonának, és 1942 júliusának egy reggelén kiküldött egy csapat élén a Szarkakő tete­jére — azzal, hogy ott majd megkapjuk a további parancsot. Csapatom városunk lakosságának idősebb kardforgató rétegét képviselte. Mikor elléptem az arcvonal előtt, az a benyomásom volt, hogy egy békés, vasárnap délelőtti sörözésről lesz szó. Mert, ó Hadúr, mi mást is lehetne kezdeni néhány enervált borbéllyal, első világháborús aggastyánnal, sunyin pislogó kistőkéssel, stréber hiva­talnokkal, sértődött bicsérdistával?! És, persze, olyan parancsnokkal, mint én. Felkérésemre végre felvették a meneteléshez szokásos alak­zatot, és mivel egyikük sem volt negyven év alatt, úgy határoztunk, hogy katonásan, de énekszó nélkül fogunk menetelni, mert e produk­ció folyamatosságát zavarná a puska, hátizsák, ásó és a többi háborús kellék. Így némán vonultunk át a városon, a hozzánk tartozó fe­leségek, gyerekek és unokák sorfala közt. Én, mint parancsnok, hogy katonásabb jelleget adjak a dolognak, zsebre tettem a szemüvege­met, így néhányszor megbotlottam, amiért a legénység néhány tagja kritikát gyakorolt; ezt azonban nyers katonai szigorral elfojtottam, ami a közönségben határozott bámulatot keltett. Feltűnően pihegve értünk fel a kijelölt pontra, a Szarkakő tete­jére. Kissé meg is késtünk, mert az egyik borbély légszomja miatt hosszabb pihenőt kellett tartanunk. És vártuk a parancsot. Ó, korántsem azt vártam , hogy az erdőből laza öltözékű nimfák fognak előlépni zaftos virslivel, de azt a hősi, de megdöbbentő uta­sítást sem reméltem, ami a lepecsételt borítékú parancsban állott, s amit egy futár kézbesített. Szólt pedig a parancs akképpen, hogy észak felől ránk zúduló ágyútűzben állunk, délről gyalogság közeleg, kelet felől pedig minden pillanatban várhatjuk a lovasság elsöprő rohamát. Tehát három oldalról az „ellenség“ és nyugaton a meredek szakadék. Kétségbeejtő helyzetünket azzal próbálta a közlemény elviselhetőbbé tenni, hogy mi vagyunk városunk utolsó védelmi vonala. Tehát velünk áll vagy bukik a város. A város megvédésének ilyen elképzelését még a legbágyadtabb civil agy is hihetetlen taktikai tévedésnek, a hadászati baklövés csimborasszójának tartotta volna, de nem volt kivel vitatkozni, a vezérkar messze volt. Mivel azt hittem, hogy csak én nem tudom átfogni az általános haditervnek ezt a szarkakői mozzanatát, megkérdeztem Gilicze Edét, aki körülbelül mindenhez értett:— Mondja, Gilicze, maga itt védené a várost?— Itt?! — hekkintett Gilicze és a szakadékra mutatott. — Süket dolog. — S ezt a véleményt osztotta az egész hadrakelt seregem. De a parancs: parancs. Viszont a hadvezetőség nem közölte, hogy ilyen hadi helyzetben mi a teendő. Ránk, illetve rám bízta, hogy a legeredményesebb harcmodort válasszam, hogy harci maga­tartásunkkal, a leghatásosabb hadi taktikával olyan stratégiai fö­lényt harcoljunk ki, melynek láttára elnémulnak a ránk okádó üte­gek, megáll a gyalogság, megtorpan a lovasság és az ellenséges hadügyminiszter legalábbis lemond. Tehát ez volt a parancs, és ez lett volna a parancs ideális vég­rehajtása. Ránéztem katonáimra, akik mit sem sejtve a parancsban foglalt halálos ítéletről, csoportokba verődve beszélgettek. Gilicze tovább fejtegette elképzelését a város megvédését illetően; Bacsa, aki éjsza­kánként a Központi Szálló és Étterem zenekarának bőgőhordozója volt, arról mesélt, hogy az unokája már beszél! Beszél a lelkem — mondta, miközben a lovasság már készülődött a rohamra… Én csak álltam, kezemben a paranccsal, s azon töprengtem, hogy az én helyzetemben mit tenne Nagy Sándor, Napóleon, vagy Moltke. De úgy látszik, néha mindegy: Napóleon vagy Gilicze. Néz­tem ezeket a mundérba gyömöszölt nagyapákat és mivel nem jutott eszembe semmi hathatós hadmozdulat, leültettem csapatomat a cserefák árnyékába, én pedig kiálltam a meredély szélére és lepillan­tottam a városunkra, melynek házai úgy bújtak össze a Küküllő völgyében, mint fiókák a fészekben. Néztem a várost, mely rövidesen el fog tűnni a föld színéről, pedig Bacsa unokája már beszél. Néztem a városomat, s emberekre gondoltam és értékekre. Em­berekre, akik itt találtak menedéket, és értékekre, amik felhalmozód­tak itt évszázadok alatt. És sírásokra, melyek a falak közt bujkálnak, és kacagásokra, melyek a város felett röpködnek, m nt ritka madarak. Mi fog itt elpusztulni, megsemmisülni a háború fergetegében? — kérdeztem. Az nem vigasztalt, hogy a háború eddigi és előrelát­ható pusztításaihoz képest nem sok minden. Mert nincsenek különö­sebb műemlékeink, zengő-bongó ipartelepeink, Rubenseink, szob­raink, melyek lóra ültek, vagy csak úgy állnak és könyvet szorítnak a keblükhöz; nincsen vasúti csomópontunk — ami a háború szörnye­tegének ínyencfalat —; nincsen katedrálisunk, olyan óratornyunk, ahol apostolok jelzik a szörnyű időt; összesen egy romos váracskánk van… Egyáltalán mi is gyűlt fel ebben a városkában, mi rakódott le az „idők végtelen tengerében“, mit hagytak ránk őseink, s ezt mivel gyarapítottuk mi, satnya utódok? És kezdtem számbavenni, hogy mink van. De alig jutottam el a bankigazgató fürdőszobájáig, újabb futár jött, újabb paranccsal, hogy a gyakorlatot lefújták és mi vonuljunk be a kaszárnyába. Így maradt meg a városunk, és így maradtunk meg mi. Most pedig, 1961 júliusában, megint ott álltam a Szarkakő tetején, a város felett. De most észak felől nem ágyúdörgés hallatszott, hanem a rigók pletykája, és keleten nem a lovasság fenyegetett, ha­nem kollektivisták vágták a havasi füvet. A völgyben arattak. Piros, fehér és kék pöttyök aratták a napfényben aranyosan csillogó búzát. Távolabb a város hűsölt elnyújtózva a Küküllő két partján, békésen eregetve a füstöt magas kéményein. Itt fent illat és fény volt minden, és egy asszony korsóban vizet vitt a kaszásoknak… És számvetést csináltam, hogy mit gyűjtöttünk mi a felszabadu­lás óta. És egymás mellé helyeztem az „akkori“ és mai „állagot“, hogy jobban kitűnjék: mi volt, hogy volt akkor és mi van, hogy van most,
Mivel rendszerünkben a legértékesebb tőke az ember,
kezdjük az egészségüggyel. Mint érdekességet említem meg, hogy Székelyudvarhelyen 1770 körül létesült az első „ispotály“ a Botos utcában, 20 ággyal, egy „orvossal“ és egy „sebésszel“. A sebész nyilván csak valami élelmesebb köpölyöző borbély lehetett, legalábbis erre vall, hogy míg az „orvosnak“ 250 forint fizetése volt, addig a sebésznek meg kellett elégednie 80 forintokkal. (Gondolom, olyan is volt az az amputáció.) Tegyük kezünket a szívünkre és valljuk be, hogy városunk e té­ren 170 év alatt, tehát 1940-ig, nem mutat bámulatos fejlődést. Sőt! Mert 1940-ben is, bár a Botos utcainál korszerűbb épületben, három osztállyal, még mindig csak 100 ágy volt, a következő felosztással: belgyógyászat 50, sebészet 30, fertőző 20 ágy. És a szolgálatot 4, mondd, írd és olvasd: négy orvos látta el. És most helyezzük e mellé városunk mai egészségügyi appará­tusát. Máig egészségügyi szolgálatunk szülészettel, tüdőgondozóval, bőrgyógyászattal, laboratóriummal bővült. Ma a kórházunkban 342 ágy van és 37 orvos dolgozik. Három mentőautó áll a betegszállítás rendelkezésére; az egészségügyi alkalmazottak teljes száma 234 és mindez 5 689 000 lejébe kerül az államnak. A mai szociális gondoskodás egyik legjellemzőbb példája az anya- és csecsemővédelem, mely ott kezdődik, hogy ma a leendő­ anya bármikor elmehet előzetes orvosi vizsgálatra, és ha eljön az ideje, szülési szabadságot kap. Ez a kíméleti idő szülés előtt és szülés után hónapokig tart. Mindez köztudomású, már megszokott, természetes, amolyan „hogy is lehetne másképp.“ Az is „magától értetődő“, hogy ma egyszerűen besétálnak a szülőotthonba — nagyobb távolságról vagy sürgős esetben beviszi őket a mentőautó — és a legsterilebb, leggondosabb orvosi felügyelet és ápolás mellett, megfelelő idő után kisétálnak onnan, vagy a boldog apa taxin viszi haza őket. És mindez a taxiköltségen kívül, hogy úgymondjam, nem kerül egy vasba sem. És ez ma olyan magától értetődő, olyan természetes, olyan „hát mit akar, hogyan legyen“?! Kedves fiatal mamák, akik a felszabadulás idején még azt sem tudták, hogy fiúk-e vagy lányok, engedjék meg, hogy legalább csak megvillantsam önök előtt egy „akkori“ szülés körülményeit, egy olyan kisvárosban, mint a miénk. Ne vegyük példaképp se egy tőkés hitvesét, se a már említett bögőhordozó Bacsa feleségét. Vegyük például egy kisebb hivatalnok asszonyát. A szorongás már ott kezdődött, amikor a feleség azt mondta a férjnek, hogy „baj van“. Bizony, a harmadik-negyedik gyereknél ezt suttogták a férj fülébe, aki a munkába ment, vagy onnan jött. Erre a bejelentésre a férjek — a dolgozó férjek! — 95 százaléka felkapta a fejét és — mondjuk így — kifutott a száján: a fenét. És kezdődött a szorongás. A dolgozó nőt az búsította, hogy a főnök úr dühös lesz, csapkodni fogja az asztalt, hogy megint állapotos és csökkent erővel fog dolgozni az állapot legvégső határáig. (Persze, korántsem a főnök úr.) A férj viszont szorongott azért, hogy megint egy ilyen rendkívüli kiadás. És álmatlanul, módszeresen elkezdte a töprengést, hogy honnan és hogyan kaparja össze a szüléssel járó kiadást.
De hagyjuk az előzményeket. Elmondok egy akkori szülést. (Abban az időben meg is írtam az egyik lapban.) Az eset minden számnál, statisztikai összehasonlításnál felháborítóbban beszél.
Egy kazánfűtő felesége volt. Az asszony már vajúdott a vackán, a fájdalmaktól sápadtan, fetrengve. A szomszédasszony volt mellette, aki azt ajánlotta, hogy nyeljen szemes borst és bizonyos érmet érintgessen a hasához. A szomszédasszony a szemes borst a nagyanyjától hallotta, aki viszont a múlt század derekán egy menekült lengyel borkereskedőtől értesült a különös csillapítószerről. Az éremmel való hasérintgetés a saját kezdeményezése volt. A férj akkor már negyedszer rohant a szülésznő után. Mikor először hívta, a szülészhölgy tejet forralt. Másodszor kávézott. Har­madszor a férj és fűtő azt mondta neki: az istenit magának, kirázom a lelkét. De a szülésznőnek nem volt lelke: mikor negyedszer kereste, — nem volt otthon. (Később kiderült: azért nem, mert egy gépészen nem lehet keresni.) A szülésnél végül is a szomszédasszony segített, sajnos amolyan szemes bors meg érem alapon. Előbb a gyermek halt meg, aztán két napra rá az asszony, a szülésznő kapott három hónapot. Hogy a férj miért nem ment orvoshoz? Ó, kérem, ilyen eszébe sem juthatott akkor egy kazánfűtőnek!
Most valami vidámítóbb komplexumról, amit sokan megcsodálnak nálunk. Egy korszerű, stílusos, tágas kultúrház építése már halaszthatatlan volt. A meglévő, mely inkább moziterem volt, kicsinek és méltatlannak bizonyult ahhoz a kultúrforradalomhoz, mely felszabadí­totta a dolgozók tánc-, ének-, színjátszó kedvét, kultúrszomját. Kü­lönben is, helyszűke miatt a mozi és kultúrrendezvények mindig élben álltak, aminek csak a kulturális szándék és erőfeszítés vallotta kárát, mert akkor a legszínvonalasabb, legcsodálatosabb kultúresemény sem versenyezhetett Greta Garbo mágikus domborzatával és bizonyos Tyrone Power bársonyos pillantásával. A legrégibb terem már a patkányok békés otthona volt. De ettől eltekintve, ez a színházteremnek rágalmazott, millenniumi idők stílusában kiképzett hangár egy szálloda és étterem részeként épült; de olyan közel az étteremhez, hogyha olykor színészek vetődtek hozzánk, amíg Hamlet a lét és nemlét kérdésén töprengett, behallatszott a pincér hangja, aki rá akarta beszélni a vendéget borjúpörköltre nokkedlivel. Ez a rábeszélés és a pörkölt elkészítésének han­goztatása annyira meggyőző volt, hogy Hamlet — ó, akkor a színé­szek nem voltak állami státusban! — a pörkölt és nokkedli hallatára akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája csak tíz perc múlva került elő. Ezt az eresztékeiben recsegő-ropogó fatákolmányt az üzleti szellem ezelőtt vagy harminc évvel átépítette moziteremmé. A terem tulajdonosa a kulturális fejlődést abban látta, hogyha a mozija már annyira zsúfoltva volt, hogy a nézők valami hülye burleszk lenyűgöző hatása alatt a kacagástól a saját hasukat se tudták fogni, a félreértett „kultúrszomj“ nevében még bepréselt vagy ötven szomjazót. Ezt a termet és ezt a „kulturális nevelést“ kapta örökségül a felszabadító szocializmus. Igaz, évekig sürgősebb, égetőbb elintéznivalók akadtak. De mikor ezekkel végeztünk, és amikor kultúrforradalmunk elsöpörte az üzleti szellemet, a giccset, a limonádét, a vacakot, az új, az igazi, a szocialista kultúrának méltó otthont kellett adni. És a párt irányításával, a kormány támogatásával összefogott rajonunk dolgozó népe, és olyan kultúrházat épített, hogy a turnézó színészek örömmel játszanak benne. És van belevaló is. Mert amíg a múltban városunkban mindössze egy dalárda és egy nagy ritkán összeverődött színjátszó csoport volt, addig ma a kultúrház keretében és irányításával 3 énekkar működik 266, 9 tánccsoport 120, 16 színjátszó csoport 215 és 10 agitációs brigád 103 taggal. És a vidék itt mutatja be a népművészet kincseit; szimfonikus zenekarok jönnek és színházak látogatnak el és a Pillangókisasszony előadására majd hogy nem verekedtek a jegyekért. És a dolgozó, ha elmegy az oszlopos épület előtt, valami jóleső meleget érez, s ha történetesen éppen a gyerekkel van, megáll és azt mondja: látod, fiacskám, ez is a miénk.
Városunk életszínvonal-emelkedésének bizonyítására hordhat­nék itt össze statisztikai adatokat, hűvös számokat, hogy évről évre mennyivel több bútor, textil, motorkerékpár, rádió, mosógép, efféle fogy el. Hogyne, a számok is tükrözik az ellátottságot, az emelke­dést, de valahogy inkább az agyat foglalkoztatják, nem dobogtatják úgy meg a szívet, nem bizsereg tőlük az ember tarkója. Anélkül, hogy különösebben bizsergetni akarnék, engedtessék meg, hogy számszerű bizonyítás helyett, líraian illusztráljak. Hogy a színvonal lenyűgöző emelkedésére hozzak fel egy példát, melynek tanúja voltam és vagyok. Hogy kitűnjék az ellentét, az emelkedés, itt megint két állapotot kell egymás mellé helyeznünk, amint alább következik:1945-ben, mikor hazakerültem abból a katonai turnémból, mely a Szarkakőn kezdődött és a lehető legsikertelenebbül végződött, (tárva-nyitva kaptam mindent, mert egy vadidegen a lakását összetévesztette az enyémmel), néhány kulcsra volt szükségem, ami részemről akkor inkább nagyzási mánia volt. Elmentem hát Bíró Kristóf lakatoshoz. Bíró nem messze lakott tőlem, egy olyan házikóban, hogy a járókelők mindig kikerülték, nehogy éppen akkor omoljon össze. Bíró, mint említettem, lakatos volt, de mivel nem telt sem az iparengedély kiváltására, sem adóra, sem olyan műhelyre, ahova a „kundsaftok“ életveszély nélkül bemehettek volna, csak amúgy „feketén“ dolgozott. Én nyugodtan megjelentem otthonában, mert turném alatt voltam néhány életveszélyben, és mindent megszokik az ember.
Bíró feleségével és négy kis gyermekével lakott. A legidősebb úgy tíz-tizenegy éves lehetett. Egy szobájuk volt. A szoba egyik sarkában volt a konyha, a másikban a háló, harmadikban a műhely. Itt dolgozott Bíró, de csak fél kézzel, mert a másik kezével a gerendás mennyezetet kellett tartania, nehogy rájuk szakadjon. Igaz, hogy fél kézzel is győzte a munkát, hiszen alig akadt. Ki jött ide nagyobb rendeléssel! Hát, ha akadt ilyesmi, zárakat javítgatott, kulcsokat reszelt be, makacskodó rigliket „richtolt“ meg, csámpás tüzelő-ajtókat kalapált ki. Hogy a háztartás költségvetésének hiányát valahogy behozza, mert szorgalmas, dolgos ember volt, tavasszal kerteket ásott fel, télen disznóöléseknél segédkezett, ősszel a más gyümölcsének leszedésénél sürgölődött. Amíg a kulcsokkal dolgozott, jobban szétnéztem. Ebben a szo­bában nem pusztított a háború, mégsem volt benne úgyszólván sem­mi. Egy ágy, az ágy alá bedugva a szalmazsák, nyilván a gyerekek részére. Padka kártyával, asztalka, rajta néhány edény. Tüzelő, alatta zsindely-hulladék. Falba vert szegek, azokon néhány rongy. Ezeket láttam. És az asszony hihetetlen erőfeszítését, hogy valame­lyes rend és tisztaság legyen. És azt is láttam, hogy ezek az embe­rek nem jártak lakásokban, honnan a lakók balgán elmenekültek. A négy gyerek, négy fiú, a negyedik sarokban motozott. Egyszer az anyjuk azt mondta, hogy el kéne menni petrezselyemlapiért. — Én! — ugrott fel egyszerre a négy fiú. Erre a kész­ségre meglepődve kaptam fel a fejemet. Az anyjuk kis, szomorkás mosollyal úgy határozott, hogy menjen Lőrincke, mert ő már négy napja nem mozdult ki a szobából. Lőrincke örömében ugrálni kezdett. Mivel korántsem látszott betegnek, megkérdeztem, hogy miért örül ennyire.— Hogy kimehet — mondta most már keserű mosollyal az anya. Egyelőre még nem értettem a dolgot. Kinéztem az ablakon, havas, pocsolyás kora tavasz volt. Aztán hamarosan kiderült a dolog, mert Lőrincke az apjához ment. Az apja rám nézett, aztán lerúgta lábáról a bakancsot, amibe Lőrincke belelépett és elkaffogott a petrezselyemlapi után. Akkor láttam meg, hogy a gyerekek mezítláb vannak. És most az apa is. Az anyának valami amolyan „pampó“ volt a lábán. A vak is láthatta, hogy egy cipőjük volt! És még mi minden hiányozhatott a gyomrukból, életükből. És ez nem háború okozta nyomor volt. Bíróék nyomora, független volt háborútól és békétől. Bíróék nyomora munkásnyomor volt. És ha nyomoruk határeset is volt, ez nem sokat változtat a jelenlevő tényen. Így volt, tanú rá egy egész utca.
És most száguldjunk a mába.
Ma a helyzet a következő: a házikó már régen összeomlott, szerencsére akkor Bíróék már elköltöztek két szoba-konyhába. Bíró ma mester egy helybeli vas- és fémipari üzemben; a legidősebb fiú a hadsereg tisztje, a következő egyetemista, a harmadik a cukrászipari iskola tanulója, a negyedik középiskolás és rettegett középcsatár. E pillanatban mind itthon vannak és itthon van tizenöt pár cipő és két pár csizma. Hogy a rádióról és a mosógépről ne is beszéljünk.
Nézzük a tizenhét pár lábbelit. Bíróné könnyezik, Bíró bólogat. És a gyerekek? — Ó, a gyerekek már egész természetesnek, magától értetődőnek tartjá k a tizenhét pár lábbelit egy rakáson. Igen, min­dent meg lehet szokni. Így van, tanú rá egy egész város.
Rossz rágondolni, hogy a felszabadulás nélkül mi lett volna a Bíró családból. Hogy mi lett volna a városból, az országból.
Rengeteget lehetne még írni arról, hogy mi minden létesült városunkban, hogy fejlődik, épül és szépül a város és a város lelke. Írni kéne olyanokról, hogy míg 1950-ben a város területén lévő ipari egységek csupán 32 028 000 lej értékű terméket állítottak elő egy év alatt, addig az 1960-ban gyártott termékek értéke 165 628 000 lej volt.írni kéne arról, hogy többek közt túró- és jéggyár létesült, hogy valamikor ritka volt az a szabó, aki három segéddel dolgozott, s ma az állami szabóüzemnek több mint 700 munkása van, és ez a szám év végére megduplázódik. Ó, nagyon sok mindenről írni kéne, de nagy az ország, kicsi Udvarhely. Mi marad a kollégáknak, ha én teleírom az egész lapot?

Forrás: Igaz Szó, 1958/8/248-255. old.