Katona György festményére

azok a fülledt nyári alkonyok
amikor sétáltunk és más volt
még minden lépésünk komoly
tudva a véget remélve a jót
kezünkben forrón lüktetett a vér
arcunk sápadt izgalomban lángolt
bőrünkre simultak az esti fények
hű paplanként hullt reánk az éj
mintha örökké akarna lenni
tornyok tartották fölöttünk az egek
felhőit s széllombok intettek
kékségek alatt utánunk ne félj
velem semmitől ne féljetek
az árnyak egyszerűen lábra keltek
kacagott rajtuk a felhősereg
azoknak a nyári alkonyoknak
soha – soha végük nem lett

2020-11-11