Nem elég írónak, költőnek lenni. Annak is kell tekintetni. Elismerés nélkül mit ér az egész? Még a megjelenés is kevés. Még az is, hogy a vers fölött, az írás alatt nyomtatott betűkkel áll ott a név, az én nevem, a te neved, az ő neve: az ifjú – vagy kevésbé ifjú – tollforgatóé.
Akit még az a tudat sem boldogít igazán, hogy szellemének ezt a szülöttét néhány százan most már bizonyára elolvassák, talán néhány ezren is. Több ezer ismeretlen olvasó netán már ébredező érdeklődése sem ér annyit neki, mint egyetlen jeles író vagy költő egyetlen szava: „Ez már döfi!”
Nemcsak a szerkesztőségekbe érkezik hát számos kéretlen kézirat és számos olyan – már kinyomtatott – prózai és verseskötet, amelynek a szerzője epedve várja a dicséretet. Mennél híresebb-nevesebb mesternek számít valaki, annál inkább számíthat arra is, hogy őt célozzák meg műveikkel az elismerésért, az íróvá avatásért esedezők. S ha nem kapnak választ – mert bizony gyakran nem kapnak –, akkor még az is megeshet (volt rá példa), hogy feleségük küld könyörgő levelet a Nemzet Nagy Költőjének: ne sajnáljon néhány jó szót a szegény szerzőtől, mert az már olyan lelkiállapotban van, hogy a legrosszabbtól félti. … Igazi tehetség is kétségbe eshet, ha süket fülekre talál.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)