1
Mindenüvé jut belőlünk, csak éppen oda nem, ahol valamit ingyen osztogatnak.
A tél folyamán – ez még New Yorkban vala – egyszer beállít hozzám két ember. Már az ajtóban ravaszul mosolyognak – később kivallották, hogy azért tették, mert már helyben érezték magukat.
– Szerencsés jestét – azt mondja az egyik.
Helyben vagyok – gondolom én is, s hamar leültetem őket, s nem szólok a világért sem, hadd lám: hogy kezdik ők s mennyire szotyogtatták el a székelységüket. A kisebbik mindjárt lehúzódik egy székre, egyik szemével forgatja a kalapját, a másikkal mosolyog tovább. A másik, egy igen nagy, száraz ember, fennállva kezdi:
– Megéreztük a hazai bűzt – s hangja úgy hangzott, mint egy magasban lengő megrepedt lant, ami az épeket még kétszer túléli.
– Kedves beszéd – mondom, s erre leül, s vallani kezdi, hogy ő húsz esztendeje vánszorgott ki, s éppen a szomszédos faluból való, vagyis kereken kimondva: az Udvarhely megyei Szentlélekre, s a neve Hajdó.
– Az enyém is a – szól belé a másik.
Furcsállottam, hogy fel tudtak kutatni engem, s kérdem:
– Ugyanbiza, hogy kaptak reám?
Száraz kezeit összesúrolja Mr. Hajdó, s felel:
– Az amerikai magyar újságban olvastunk egy kesergő írást, a bütűk értelme igen-igen ismerős volt, megragadott, s ott eligazítottak, s úgy. – Apránkint jól megered a szava, s nagyjában elmondja, hogy mennyi mindenfélét dolgozott eddigelé, s hogy most „ácskodik” otthon: megcsinál széket, képrámát s minden a sújt. Az amerikaiak megszerették, s már jól eltartják munkával.
A másik, egy katonaságnál kitudósodott vénebb legény, gyárban dolgozik, s hetenkint összegyűjt valami harminc dollárt.
– Szeretik-é Amerikát? – kérdem.
– A mi szeretetünkkel nem sokra megy – azt mondja az öreg.
– Nem számítanak hazafelé?
– Jó volna – szól s elérzékenyül a száraz ember. Szünet után lassan mondja:
– Csak félünk.
– S ugyan mitől, hiszen valami pénzük eddig bizonyosan van?
– Van – feleli –, de itt meg szoktuk mondani az igazságot, s otthon baj lehetne belőle.
Érzem, hogy valahogy simán kéne elütni a dolgot, s mondom:
– Hiszen magában otthon is bátran kimondhatja az igazságot.
Erre ravaszul mosolyognak, hogy nem akarom-é félrevezetni őket.
Sokat s jóízűen beszélgetnek. Kérdeznek a pap s a kántor felől, nevezetes emberek felől, s hogy Szombatfalva végiben él-é még a nagy odvas cserefa, új házak épültek-é, a vén zsidó meddig lát még, a disznót most is jó hajnalban ölik-é, s valakit a Baknya-tetőn mostanában nem véreztek-é meg végérvényesen?
Aztán mindjobban körülvett a hazai melegség, s az ifiabbik székely már nem tudta türtőztetni magát, s kabátja alól csillogó szemmel egy éveget eléhúzott:
– Összejövetelünket innapoljuk meg! – azt mondja.
Magam egy kicsit elcsodálkozom, de azt se kérdem, hogy hol s miképpen szerezték, hanem tekintettel a tilalomra, az ajtót hamar bezárom, nekiülünk, s a sikeres találkozásra ahajt jól ivánk.

2
A tavasz elején, tarkabarka New York-i foglalkozások után, egy vidéki bankra kaptam, s le is jöttem, s mai napig szerencsésen itt rekedtem. S otthoni embernek igen furcsa lesz, hogy nem annyira munkámmal hajtok jövedelmet a banknak, hanem inkább csalétek vagyok a magyarok s románok számára. Tudniillik az amerikai úgy gondolkozik, hogy a környékbeli sok magyar s román bányász mind hozzá viszi a pénzét, ha megtudja, hogy itt a saját nyelvén is beszélhet. A politikának ezen egyetlen ága háládatos is csakugyan, mert mindhármunknak hasznunk van belőle. S kivált magam örvendek azon csodának, hogy félig a magyarságomból élek, vagyis mostani jövedelmem fele velem született.
Hát ilyenformán ismerkedem én az ittlévő magyarsággal.
A jó minap, egyik vasárnap délután, ötven centért kiszekereztem egy autón a szomszéd városba, ott leszállok, s tűnődöm, hogy hova legyek el. Az első boltba bemegyek, s kérdem a rezes orrú gazdát, hogy nem ismer-é magyarokat itten. Dünnyögve hátramutat a sarokba:
– There are.
Odamegyek, s az öt összebújó embertől illedelmesen tudakolom, hogy magyarokhoz van-é szerencsém.
– Félig azokhoz – azt mondja szép magyarul az egyik, s nem sok ügyet vetnek reám. De a szóból észrevettem, hogy székelyek, s csak tempóznak. Gondolom: én is úgy fogom a dolgot, s szólok:
– Ne tudóskodjanak, mert én is székely vagyok. – Erre összenéznek, felállnak, nyújtják a kezüket, s szépen összebékülünk. Egyik Udvarhely megyei, valahová Énlaka körül, három olthévízi, s az ötödik még mindig nagy bajusza alatt tartja a szót, s csak vallatásra tájékoztat, hogy ő háromszéki szász, de idővel székely lett belőle, ami legalább szavában érzett is.
Nagy titokban három üveg bor került valahonnan, darabja két dollárért. – Igen sűrű bor, téglaveres, mandulaízzel, s még nem tudom mivel úgy teli, hogy kettő után a fejünk erejét kezdte leszerelni.
Búnak eredt az öt bányász, s a bor mellett erősen készülődtek Erdélyországba. Csak még egy kicsi pénzt szereznek. Ugyan már van, hol ezerötszáz dollár, hol ezer, hol nyolcszáz, de ki kell kerekíteni, hogy többet ne kelljen ebbe a rusnya országba jőni. A pénzről beszélvén, igen mosolyogtak a szászra, s aztán kitudódott, hogy az öreg hatvan esztendei közül huszonötöt itt töltött, s tán még ötven dollárja sincs, mert ahogyan kapja a fizetését, azonmódúlag viszi a rosszféléknek, pedig már csak a kívánsága maradt meg, s otthon felesége s gyermekei, de azoknak még levelet sem ír. A székelyek feddik eleget, de nem használ a szásznak – ő külön autonómiát akar.
A hazai emlékek elnyelik a bort, akkor a két legényember élünkre áll, s megyünk, mendegélünk. Egyszer beérünk egy igen lármás és furcsa mellékutcába: valami harminc házból áll az egész, az egyik ház eleje teli fehér asszonyokkal, a másik teli néger asszonyokkal, s tovább is így vegyesen. Az utca teli szedett-vedett férfinépséggel, s a fejérnépek szemtelenül hívják lépre őket.
Szinte megrémülve csodálkozom, s megállok. A két legényember mosolyog, s utána így beszél:
– Hát ezek a rosszfélék, ez a szász ember ide hordja a pénzét.
Reánézek a szászra, az lehorgasztja a fejét, mint egy kivénült keselyű.
– Menjünk innét, amíg tart a becsületünk – mondom.
– Csakugyan menjünk – hagyja rá az öregebbik székely –, mert az otthonvalók álmukban meglátnak, s kitagadnak.
Mikor kiérünk egy tisztességes utcába, nézünk széjjel, s hát a vén szász sehol sincs.
– Visszaszökött, minden rosszfélét úgy ismer innét, mintha mostohaapja volna – mondja az Udvarhely megyei.
Már szótalanul jövünk tovább. Későre az egyik legény mondani kezdi:
– A fekete jobb, a fekete jobb. – Szünetet tart, s aztán újra:
– A fekete édesebb, a fekete édesebb.
Itt már nem bírom tovább, s hozzáfordulok:
– Mit galatyol összevissza?
– Bizon jobb: a feketenép bizon jobb, mint a fejérnép. – S alig tudtuk lebeszélni, hogy ő is vissza ne menjen. Hazafelé gondolkozom rajta: mindenkinek tudnia illik, hogy Amerikában nincs prostitúció!? Mindenkinek hinnie kell, hogy Amerikában józan életet élnek!
Kifelé: becsülettel szerzett pénz, példás erkölcs, puritanizmus.
S itt bent: ügyesen rabolt pénz, felháborító álszenteskedés, jellemtelen milliók.
Otthoniaknak: csodált Amerika.
Nekünk: élő Amerika.

3
Július legvégén ismét kilátogatok az egyik bányászfaluba. Néhány lustálkodó néger a végeken, de ember egyébként nemigen van sehol. Későre az egyik ház ereszében felfedeztem egy vénasszonyt, ki egy sírdogáló gyermeket rázott. Megismerkedünk, s hát ő felvidéki magyar asszony, ki itt ment férjhez, urát a bánya elölte, s most az unokáját rázza – még mindig magyarul, mert angol tudománya az egyik markában jól elférne. Később a házas fia is hazakerül, annak a felesége is megjön valahonnan tekergésből. Ezeket már inkább nem érdeklem, mintha egy füstkarika volnék. S Magyarország felesleges szó nekik, s istenfizessével kell kérni, hogy magyarul valamit kinyögjenek. Sokáig nem is tudtam gyönyörködni bennük, s kérésemre másik magyar családhoz igazítottak.
Amint a kapun belépek, virágoskerten keresztül megyek a házig. Itt három férfiú beszélget. Néhány lépésről egy kurta mondást elfogok:
– Lerekedt meleg van, hajjátok-é?
Odaérek, s az ujjamat nekiszegzem a szólónak:
– Maga székely, ne tagadja. – Erre egy asszony a hálós ajtón belől jóízűen kacag:
– Rajtacsípték, ugyé?
Úgy látszik, hogy az egész Olthévíz kitelepedett, mert ezek is mind odavalók. A házigazda Marosi nevet örökölt. Tizenöt esztendeje bányássza a szenet, felesége és két legénykéje teszi széppé háztáját.
Kedvem támadt kinézni belőlük, hogy milyen családi életet élnek. Hogy ilyen mélyre is béhullott-é Amerika. Beszédbe hozom a két legénykét, s elmondja az apjuk, hogy hét-tizenhárom éves koráig otthon volt a nagyobbik, s csupán azért küldte haza, nehogy elfelejtsen magyarnak lenni. Egy szegény székely szájából, kinek csak orvosság gyanánt adtak kicsi korában valami kevesecske tudományt, meghatóan jólesik ezt hallani. Istenem, be más ez az ember, mint az a felvidéki magyar, kinek néhány év múlva már csak álmában jár vissza a magyarsága! Hát nagyjában mégis épek a székely gyökerek, s be jó hinni, hogy nem veszünk ki, hanem inkább tiszta erőnkkel bekapcsolódunk a világba: úgy, mint ez az egyszerű cseppember, ki már két nyelvet tud egészen jól.
Vágyódtam tudni, hogy vajon miképpen gondolkozik ez az ember. Kérdéseinkre lehajtotta a fejét, s szomorúan hallgatott. Helyette az apja mondja el, hogy amikor visszajött, esztendeig is mindjárt-mindjárt sírt, s mondogatta: – Menjünk haza, édesapám, otthon jobbak az emberek, s itt kicsi borjú sincs, nyulacska sincs, sem szép virágos rétek, csak füst, setét bányák s szomorú szenesemberek.
Magamhoz hívom s vigasztalom a gyermeket:
– Ne búsulj, fiam, jövő nyárra hazamegyünk, madarászunk, forrásvizet iszunk, s megferedünk az Oltban, s olyan szépek leszünk, hogy a tündérek felszednek a kötényükbe. Hazajössz-é?
Itt az apjára néz, aki ígéretével megjutalmazza:
– Hazaviszlek, fiam, haza.
Az egyik öreg, kinek lábát eltörte a bánya, s ki még itt is hazai módon siríti a cigarettát, beleszól:
– Csak annyi pénzem legyen, mert én is veled megyek.
Közben az asszony jó pánkót sütött, s vacsorájából megtudtuk, hogy az erdélyi ízlést innen is hazaviszi. S hasonlóképpen a modorát, szavajárását s bánatot űző kacagását.
Búcsúzáskor milyen igazán láttam, hogy székelységünk fő ereje asszonyaink, akik minden földön s örökké igazi székelyek maradnak: a legbüszkébb úriasszonyaink éppen úgy, mint a háromszéki rónán arató leány. S ha ők ránk kacagnak, eszünkbe jut, hogy mi, férfiak, a nagyvilágban be sokat elhullattunk!
De eszünkbe jut, s ebből megszületik a szépség. S hogy ez a szépség megmaradjon, székely leányaink arra is gondot vetnek, mert ha másképp nem megy, akkor kicsi ruhájuk szegibe belekötik.

* Székelyek között Amerikában. Ellenzék 1924. szept. 2., 214. sz. 10. A cím alatt: Az Ellenzék amerikai tudósítása. Újraközölve: Új Élet (Marosvásárhely) 1980. jan. XXIII. Évf. 1/507. sz. 8–9., Régi riportok – mai emberek felcímmel; mellette a lapban Bartis Ferenc riportja: Ki lehetett az a két Hajdó?; Jégtörő gondolatok I. kötet (96–102.)

Forrás: Tamási Áron: Gondolat és árvaság. Esszék, cikkek, útirajzok, riportok 1923–1935. DIA.