A költők, akár az énekesmadarak, rajokban szoktak mutatkozni – mondogatta Babits, de áll ez többé-kevésbé a prózaírókra is. Pontosabban: a költőkre is csak többé-kevésbé áll, hiszen köztük is akadnak rajokba aligha sorolható nagy magányosak, mint teszem azt, Homérosz, Dante, Milton, Blake, Puskin, vagy akár a mi Zrínyink, Csokonaink, Berzsenyink, Vajda Jánosunk.
Babitsnak mégis igaza van. A magányosan daloló madárkák többnyire bizony bajosan boldogulnak. Többedmagukkal sokkalta könnyebb észrevétetni magukat és hangjukat. S egymás felé forduló figyelmük is számít persze, nem is keveset. Hogy minden soruk, minden szavuk fontos az ő tollforgató társaiknak: azok már akkor méltányolják őket, amikor a műértők szélesebb körében talán még teljesen ismeretlenek. Velük együtt tervezhetik – szerencsés esetben szerkeszthetik is – a lapot, az ő lapjukat, mely hetedhét határba szétviszi hírüket-nevüket, megteremti olvasóközönségüket. Vagy velük együtt hozhatnak össze legalább egy-egy antológiát, ha többre nem futja az erejükből. Mert ha csak úgy külön-külön dalolnak, csicseregnek, csattognak, csivitelnek – mire mennek? József Attila is mit ért vele, hogy arra intette önmagát: „ne csatlakozz a hadhoz”.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)