Mostanig úgy tudtuk, hogy a nyugati kiadók, amelyek szigorúan üzleti alapon működnek, szerzőiknek kiszámítható mennyiségi tarifát számolnak ki, amit aztán az esetleges siker arányában még megtetéznek: ennyi szó, ennyi mondat, honoráriumra átszámítva…
A számok rendszerint aszerint alakulnak, hogy végül milyen forgalmi rést sikerül a könyvvel a kereskedelemben kihasítani.
Minden bizonnyal így történt ez a franciaországi Olivier Guez esetében is, akinek Josef Mengele eltűnése című munkáját ekként kínálta két esztendővel ezelőtt a budapesti Ulpius Baráti Kör: „A regény, amiről Franciaország beszél.”
Egy ilyen ajánlással felcicomázott művön rendszerint kapva kap a gyanútlan, jóhiszemű olvasó, már csak azért is, mivel látva látja, hogy a melegen beajánlott, majd ennek nyomán kíváncsian fellapozott könyv alig 270 lapon terjeng előtte a pulton, hátlapján pedig furfangosan fogalmazott népszerűsítő szöveg csábítgatja őt azonnali üzletkötésre, elvégre a történet, amit a könyv tárgyául az író maga elé tűzött, a második világháború következményeinek egyik érdekfeszítő, kalandos rejtélye, a német orvos-szörnyeteg, Josef Mengele fél világon át tartó bujdosó menekülése a jogos emberi igazságszolgáltatás elől, miután az auschwitzi haláltáborban, a hitleri Németország eme iszonyatos telephelyén kegyetlen kísérleteket folytatott a felsőbbrendű emberi faj érdekeinek jogán, az orvosi etikát durván sértő tetteivel példázva a történelemnek a „parancsra tettem” önfelmentő filozófiáját.
A történet váza közismert, több írásmű, számos játékfilm választotta tárgyául, a hiteles adatokkal, dokumentumokkal alátámasztott részletekre nagyjából most derül fény. Mengele viselt dolgait jókora dokumentációs irodalom, levéltári anyag hitelesíti, s mindezeket műve végén a szerző becsülettel föl is tünteti.
(A regény kuriózuma, hogy annak egyúttal a legszárazabb szövegrésze, a könyvészeti lista teszi ki ugyanis a könyv szerkezetének egyik legbőbeszédűbb fejezetét – írd és mondd, kereken 4 oldalt!… E ponton pedig, akarva-akaratlan, meg is érkeztünk a címben emlegetett statisztikához, amely bár sohasem tekinthető meghatározó esztétikai szempontnak, Guez regénye esetén sokat elárul a műről.)
A Josef Mengele eltűnése nem csupán rendhagyóan szűkszavú alkotás a maga nemében, de sajátos statisztikai jellemzői alapján akár vázlatosnak is nevezhető; a már említett 270 lap ugyanis nem kevesebb, mint 81 fejezet közt oszlik meg, amelyek mennyiségi kiterjedése a két mondatra rúgó fejezettől olykor a hat sűrű lapig terjed. A fejezetek zöme legtöbbször 1, 2, 3, 4, 5 oldalon „terjeng”, jórészt mellőzve mindenfajta, a hagyományos prózára emlékeztető pepecselést, leírást, párbeszédet, belső monológot, gondolati prózát, szerzői elmélkedést stb.; jobbára csak a legszükségesebb történésekre és ezek következményeire, fejleményeire szorítkozva.
És mégis…

Az írásmű takarékos adagolása egyúttal érzékelteti az olvasóval a nem mindennapi háborús bűnös utáni hajsza következetes szigorát, szervezettségét, kérlelhetetlenségét. Ahogy haladunk előre a történetben, a minden elképzelhető módon menekülő Mengelét egyre kínzóbb rémálmok gyötrik; nem csak látjuk, de magunk is átérezhetjük, miként szenved az üldözés gondolatától, de még akkor sem érti, magának sem akarja bevallani, hogy a „parancsra tettem” menedéke azért nevetségesen hamis, mert aki parancsra cselekszik, az félig-meddig a maga belső parancsainak is engedelmeskedik, felelőssége így összevegyül a kívülről jövő késztetőkével. Nincsenek Guez könyvében lélegzetelállító epizódok, sem látványosan hatásos stílusfordulatok, vannak viszont tények, tények és újabb tények, amiket a Mengelét övező cinkos védettség dacára is egyszerűen képtelenség semmissé tenni.
Guez regényének statisztikai jellemzői, bár érdekesek, távolról sem használhatók bármikor beváltható regényírói receptként.
A Josef Mengele eltűnésére jellemző írói módszer ugyanis egyszer használatos, kizárólag a témának szól, mintegy azt sugallva, hogy a tintahal menekülési technikájára emlékeztető Mengele-féle ámokfutásnak nincs se mentsége, se kiútja. Jellemző módon csak azok menekülnek meg, akik a bűnpártolásban segítették, akik fedeztek neki. De ezek sorsa se irigylésre méltó. Erről szól – igaz, kopogó, dísztelen kijelentő mondatokban – a kötet alább olvasható 79., 80. és 81. (záró) fejezete…

„79.

1992-ben DNS-tesztek erősítették meg a szakértők véleményét.
Ugyanabban az évben Németország, Izrael és az Egyesült Államok végleg lezárta a Mengele-aktát.
Maradványait a Sao Pauló-i Igazságügyi Orvosszakértői Intézet egyik szekrényében őrizték meg. A család nem kérte ki őket. Mengele sírhely nélkül marad.
Dietert, Karl-Heinzet és Sedlmeiert sosem vonták felelősségre, ahogyan Rolfot sem. Németországban a bűnpártolás öt év után elévül.
A Mengele Agrartechnik vállalat az 1985. júniusi leleplezés után hanyatlásnak indult. 1991-ben már csak hatszázötven alkalmazottja volt, szemben az öt évvel azelőtti kétszer annyival. Abban az évben eladták a céget. 2011-ben végleg megszűnt a márka.
Dieter és Karl-Heinz 2009-ben alapítványt hozott létre a günzburgi szegények megsegítésére, hogy visszaadjanak valamennyi csillogást a névnek, amelyhez „az elmúlt években negatív megítélés társult”, nyilatkozta Dieter az Augsburger Allgemeinének.
Josef Mengele jegyzeteit és emigrációban írt naplóját árverésen értékesítették az Egyesült Államokban, kétszáznegyvenötezer dollárért keltek el 201 l-ben. Mind az eladó, mind a vevő személye titokban maradt.
Rolf Mengele Münchenben él, ügyvédként dolgozik. Felvette a felesége nevét.
2008-ban egy izraeli lapnak adott interjúban arra kérte az izraeli népet, hogy ne gyűlöljék az apja által elkövetett bűnökért.

80.

Mengele csontjait 2016-ban a brazil orvostudományra hagyományozták.

81.

A Sao Pauló-i Egyetem orvostanhallgatói gyakorolnak a maradványain: így ér véget Josef Mengele bolyongása, több mint hetven évvel a háború vége után, amely tönkretett egy művelt, kozmopolita kontinenst, Európát. Mengele, egy gátlástalan, lélektelen ember története, akit átjár egy mérgező, gyilkos ideológia a modernitás betörésétől felkavart társadalomban. Gond nélkül megszédíti a fiatal, ambiciózus orvost, kihasználja középszerű hajlamait, a hiúságot, féltékenységet, pénzt, míg rá nem veszi, hogy aljas bűnöket kövessen el, és igazolva is lássa őket. Minden második vagy harmadik generációnál, amikor az emlékezet elhalványul, az előző vérengzés utolsó szemtanúi eltűnnek, a józan ész visszavonulót fúj, és új emberek lépnek fel, hogy újra elterjesszék a kórt.
A rossz álmok távozzanak, és minden éji képzelet.
Vigyázat, az ember hajlítható, nem szabad megbízni benne.”

(Fordította Balla Katalin)