Eljutni a másik emberig, „lélektől lélekig”, áttörni a közöny és az értetlenség válaszfalait, szigetelő rétegeit: természetes törekvése minden íróművésznek. Sőt, épp az volna természetellenes, ha netán búsan beletörődnének: a süket semmibe vész el a szavuk, üvöltsenek bár, vagy suttogjanak, zokogjanak vagy kacagjanak.
És mégsem egészen normális lelkiállapot a jól hallható, erős visszhangért, a közönség kegyeiért, tapsáért sóvárgóké. Az volna talán, ha közvetlenebb és őszintébb lehetne a visszajelzés. Ilyen is akad, de csak kivételesen. És különben is: aki a lelki mélyrétegeket érinti meg, annak nem nagyobb ajándék-e a megrendülés csöndje, mint a rivalgás vagy a vastaps, amire a sznobok mindig kaphatóbbak?
Csakhogy ezt a csöndet ki hallja meg? Többnyire még az sem, aki olvasóinak a lelkében kiváltotta, aki művészetével kiérdemelte. A hangos siker mindig meggyőzőbbnek látszik, még ha baráti összebeszélés, egymás kölcsönös feldicsérésének trükkje lappang is mögötte, vagy akár ügyes üzletemberek reklámkampánya, a politikai hátszelekről nem is szólva.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)