Se té, se tova – Bölöni Domokos sorozata
Jön a bika!
Annak idején a Timur (és) csapatában vártam én is, hogy Szvetlána nagylány lesz, de a volokalamszki országút mentén veszélyes volt a gyermekkorunk. A legendás hírű Panfilov tábornok hős katonáira emlékezve pompás népgyűlésen ünnepeltük a Nagy Szovjetuniót. A színhely regényes volt, az uradalmi park területe és környéke, beleértve a bikaistállót, amelyben éppen Pámfil bá gondozta a község büszkeségét, Samut, akinek szerelmi szolgálataiért a hetedik faluból is oda zarándokoltak a közvetlenül érdekelt gazdák derék állataikkal.
Most, hogy eszembe jutott, merő szórakozásból (vagy hogy ne ismerjenek rám) megpróbálom az ezernyolcszázhetvenes évek krónikásának modorában felidézni az esetet, amikor Samu megérzi a közeli suvadásos dombokon legelő tehenek bódító illatát, és kitör a rabságból.
A dicsérő beszédek és szavalatok, kozák táncok és orosz dalok után az ünnep majálisos része következik.
A dalló, nevető leányok kipirult, mosolygó arccal folytatják a játékot tovább.
Majd elfeledjük mondani, hogy a pocakos jegyző, a Domnu Burtosz pálinkás kedve igencsak felhorgadott a csiklandozó kacagásokra, s az urasági tornácról fényes malacképpel göcög le, bámulni és gyönyörködni a falu szépségeiben, így hát, mi tűrés-tagadás, a falusi szépségek iránt nagy fogékonysággal viseltetvén ő is ott halad tovább és tovább a felvonulást mímelő, kátyusásan köröző társasággal.
A menet éppen az urasági lak elé érvén, ritka kedv, dévajság csap fel a nevető lyányok ajkairól, az öröm folyvást fokozódik, s mindinkább elragadja az ártatlan szűzies kedélyeket.
Egyszerre nagy hűhó, zaj, kiabálás csap fel a gazdasági udvarból; a kapun a rémület kifejezésével rohannak ki a cselédemberek, ellökve maguk elől a bámész gyermekeket, sürgős menedéket keresve. Az udvaron belöl szakadozott kiáltás: „Tála nye, Samu!” –, és rekedt bőgés hallatszik!… A zaj és rémület egyre nő!… Mindez egy pillanat műve.
A másik pillanatban már ott áll az uradalmi istálló s most községi társas népi csűr hatalmas bikája a kapuban, vérben forgó szemeit végigjártatva az előtte álló közönségen, melynek lábait a rémület a földhöz szegezi.
A falu legényeinek gyávább része mihamar futásnak indul, utánuk a jegyző; a leányok még akkor is táncolnak tovább, a legények közül egy bátrabb hozzájuk szalad, figyelmezteti őket.
Ezen rémület kifejezésére nincs szó az emberi nyelvben.
A lyányok még akkor is fogják egymás kezét, a dévaj dalocska egyetlen rémes sikoltássá változik. A kétségbeejtő rémület földbe szegezi kecses lábaikat.
Ez a szerencséjük… Miután vagy kétszer magasra kapálta a port első lábával, a menekülő legények után veti magát a megvadult állat, vakon rohanva el a rémült leányok mellett.
Burtosz úr, a pocakos jegyző nem versenyezhet a gyors lábú fiatal legénységgel, kik egyenesen az urasági lak mellett levő japán hídra menekednek.
A jegyző már nem érkezik elmenekülni, más utat kell választania, egyenesen a bokros, „regényes” hely felé tart, a fákat tartván nyomorult élete megmentőjéül.
A kétségbeesés minden erejét összeszedi, homlokáról a verejték gyöngyözik, a bika alig hatölnyi távolságban bömböl már mögötte, alig marad annyi ideje, hogy a baktertől felszuszakolva fára kapaszkodhassék… Ő már mentve.
A bakter rémülten lehasal, mint egykor a harctéren.
A bika megáll egy pillanatra, s már-már nekifordul, midőn az omladozó sánc medrében észreveszi a forrás mellől elhúzódó gyermekeket, nem valami nagy távolságban. Most ezek után rohan, alig marad annyi idejük, hogy a menedékes parton felkapaszkodjanak; azonban a part könnyen járható oktalan állatok által is. Ha bemegy a kertbe, menthetetlenül veszve vannak.
A gyermekek között csak Mucutás Ede nem veszti el lélekjelenlétét. Keresztülmenve a parton: megáll; s a panyókán rajta levő köpönyegét hirtelen levetve, a nála lévő „zászlórudat” (fuszulykakarót, sz. m.) a süppedékes földbe szúrja, a köpenyt reá akasztja, sapkáját fejéül rakja. E pillanatban már kapaszkodik a veszett állat fel a parton, hallani erőteljes fúvását.
Mucutás Ede a partról és a botra szúrt köpenytől fedezve egy közeli fához siet, s annak ágai között elrejtőzik.
Most egy nevetséges jelenet fejlődik ki, mely Mucutás Edét a biztos helyen, dacára nagy ijedelmének, csaknem hahotára fakasztja. A dühében vakká lett fenevad az előtte megállni merészkedett köpenyegnek rohan, azt szarvaira ölti oly dühös mozdulattal, hogy a csekély ellenállás miatt csaknem orra bukik, a köpönyeg pedig homlokára borul, így tehát nem lát semmit; darab ideig körbe forog, menekülni akarván e szokatlan simlédertől… Aztán most már igazán vakon rohan fűnek-fának, az imént még rémült gyermekeknek, kik már ekkorra biztos helyre a méhesbe menekültek, nagy mulatságukra. Mucutás Ede is vesz magának annyi bátorságot, hogy leszáll a fáról, és a méhesbe megy, onnan nevetik aztán a tehetetlen szörny állatot együtt, amint nekiütődik itt-ott a fáknak, s öklölőzni kezd velük, mintha ellenségei volnának.
Végre előjönnek a bátorságra kapó cselédek, s ponyvát vetvén szarvaira, elvezetik rendes fogságába Samut, minden egyéb nagyobb baj nélkül.
Midőn minden elcsendesül, a gyermekek mennének folytatni félbehagyott játékaikat; s íme, kit látnak egy fa ágán félig eszméletlenül guzsorogni: a Domnu Burtoszt!, kit legkevésbé hittek itt lenni…
– Mit csinál itt, jegyző bácsi? – hallatszik minden oldalról felé.
– Biká, biká, táuru! Ah, a bika!… A bika! – tördeli az szakadozva.
– Nincs már mitől tartani, jöjjön le, venicz, venicz, Domnu Burtosz!
De a jegyző csak nem akar lejönni, sőt parancsolja nekik is, hogy vagy menjenek haza, vagy menjenek fel a fára. Mert előjöhet Samu, és akkor mindet megöl!
A gyermekek nevetnek egyet a beszéden, s aztán folytatják játékaikat.
A jegyző látván, hogy a gyermekek oly nyugodtan mulatnak, odakiáltva a baktert, létrát rendel, bátorságot vesz magának lejönni a fáról; aztán, Isten, az atyám!, megbírságolja Pámfil bát, és nagy szuszmuszokkal visszaburrikálja magát az urasági tornácra. (Mivel az immár a néptanácsi hivatal székházaként fungál.)
Pámfil bá egy darabig kezét tördelve könyörög, de a Domnu Burtosz hajthatatlan. Ki kell fizetni a száz lejt.
*
Mi történült aztán? Hát nem sok.
Az öreg gondozó visszaballagott az istállóba, és szép csendben megrészegedett.
Éjjel arra riadt a falu, hogy félreverik a harangot, mintha tűz volna, de nem az volt, hanem kiszabadult Samu, és bőszen rácsulyozott a Nagyutcán, a Kisutcán, a Kisközön és a Nagyközön, de még a Nyulak sikátorát sem hagyta ki, mert oda bőgé őt egy hamvasnak mondható Bimbó a Döngölő Gereben szalmakalapos pajtájából.
Pámfil bát csak két és fél évvel később mocskolta meg egy másik bika, a Kormos; azt meg is lőtték, de Pámfil bá arra sem támadt fel, harmadnapra el kellett temetni.
Továbbá úgy alakult az ügy, hogy Szvetlána közben már férjhez is ment; minket serkentőleg a KISZ felé tereltek Timur csapatából; a volokalamszki országutat pedig, mint a Falvak Dolgozó Népe megírta, lekövezték; hogy a tankok és a nehéz gépkocsik könnyebben furikázzanak rajta.
Az ezernyolcszázhetvenes éveket pedig felejtsük el.
Forrás: Népújság / Múzsa melléklet, 2020. november 21.
Pusztai Péter rajza