Az irodalmi művek szenvedélyes fogyasztói, például akik egyik regényt a másik után falják fel, szinte már észre sem veszik, hogy olvasmányaik betűkből, szavakból, mondatokból, bekezdésekből állnak. Egy-egy fejezetvég és az azt követő újabb fejezetcím még tán felocsúdtatja őket néhány pillanatra a könyv bűvöletéből, de legtöbbször már mámorodnak is vissza a képzelt hősök varázsos világába, amelyben otthonosabban is érzik magukat, mint valóságos környezetükben. A könyvbeli hősök mintha közelebb állnának a szívükhöz, velük könnyebb azonosulniuk, sorsukra és érzelmeikre hangolódniuk, izgulni értük, derülni rajtuk. Vagy akár sírni is miattuk, de nem vigasztalan keserűséggel, inkább csak elcsitulni kész,
csöndes fájdalommal.
A stiliszták, az esztéták, a kritikusok, a minden néven nevezendő filológusok természetesen másképpen olvasnak. Ők az elemzés, a boncolás mesterei. Szigorú szemükkel minden mondatot külön is látnak, mérlegelnek, néha még szavakra, sőt hangokra is szednek. Fürkész figyelmüket ők elsősorban a szövegnek szentelik, még amikor mondatokon túli, tágabb összefüggések felől faggatóznak is. Azt keresik, kutatják, miről vall a szöveg, mit mond, mit sejtet, mit árul vagy nem árul el.
A legtöbb olvasó szerencsére képtelen erre. Ha mondatról mondatra halad is, szinte gépiesen jártatva szemét a sorokon, balról- jobbra, balról-jobbra, lejjebb-lejjebb, tovább-tovább: szeme valójában nem a szöveget látja, hanem amit belső látása vetít elébe: helyszíneket, szereplőket, történéseket. Vagyis mindazt, amit eleven illúzióként idéz fel neki az író.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)