Lassan ötven éve annak, hogy egy súlyos baleset kiszólította az élők világából. Hirtelen jött, pörölycsapásként, amire felkészülni nem lehetett, csupán megbékélni vele, beletörődni a megváltoztathatatlanba. Megköszönni Istennek, hogy őt adta nekünk. Most, hogy már jó húsz évvel megtetéztem az ő életkorát, próbálom magam elé idézni alakját, személyiségét.
Középmagas, erős, testalkatú, szíjas izomzatú, az élet küzdelmét fölvállaló, a családért éjt nappallá téve dolgozó ember volt, aki nagyon alulról indult, a maga tehetsége, képessége és akarata szerint alakította a maga és a család életét. A családét, amelynek otthon kellett, amely számbelileg gyarapodott. A gyermekekét, kiknek jobb életet szánt, mint amiben neki része volt. Előbb albérlet, aztán egy kicsiny bányászház. Milyen is volt? Szoba–konyha, kicsinyke udvar, melléképület. Minden kicsiben, minden a legszerényebb méretekben. De mégis otthon volt, melybe gyermekek születtek. Létalapjuk az ő szolgálata volt, ami és amilyen épp adódott a bányaüzemnél, amely a város egyetlen munkaadója volt. Ha valami plusz lehetőség kínálkozott, azonnal megragadta, hogy gyarapodjon, a kicsiny házacska helyett nagyobba költözhessen. Az első lehetőséget elsodorta az ötvenes évek elején bekövetkezett pénzbeváltás. Évekig. Aztán jött az újabb alkalom: a megosztott családi birtokrészen házat építeni, új otthont teremteni, szinte a semmiből. Egy kereset, három gyermek. Kemény évek jöttek. Az alapba szükséges követ a Zazar medre adta. A falat alkotó vályoghoz szükséges agyagot a kert kínálta. Apám termelte ki, gyúrta, anyám rakta a formába. A tetőgerendázatot az erdő adta. Csak a szakképzést kívánó munkára kellett pénz. Lassan, fokozatosan, évek során alakult minden. Előbb egy szoba vált lakhatóvá, aztán a többi. Szerény méretekben, épp a legszükségesebbek: konyha, szoba, éléskamra, belépő.
Gyermekként csupán szemlélője voltam annak a folyamatnak, mely mögött a szülők áldozatos munkája rejlett. Szinte a semmiből teremtettek mindent. A kert kínálta zöldség és gyümölcs nagyon megbecsült forrás volt. A széna a tejet adó, azt biztosító kecskének volt az eledele, télen kiegészítve a szárított cseresznyefa levéllel; a tölgyerdőben gyűjtött makk, a patak partján sűrűn növekvő fehérhátú lapú a disznó nevelését, hízlalását segítette; az erdei málna-, havasi eper–lekvár a gyermekeknek kínált finomságot. Tüzelőt sem vettünk soha. Az erdészet biztosította fajegyek révén gyűjtöttük, hordtuk be, magunk vontatta/húzta kétkerekű talyigán, daraboltuk, hasítottuk a télre valót. Hisz pénz, az kevés volt a háznál. Munka annál több.
Tömbház–kényelemben nehéz elképzelni, honnan volt annyi erő és elszánás, akarat és lankadatlan energia mindehhez? Igaz, apámat sosem láttam nappal aludni, ha csak nem az éjszakai váltás miatt nem feküdt ágyba. Üresjárat sose volt. Pihenésnek ott volt a vasárnap. Családi, baráti kapcsolatok, nyáron kirándulás, szalonnasütés egy erdei forrásnál, a Bódi-tónál. Nyitott, befogadó/elfogadó természet volt. Az idegennel is könnyen talált szót. Néhány, életre szóló jóbarát, családi kapcsolat, köztük keresztszüleim, a közeli román falvakból bekopogó, szinte hazajáró ismerős – életünk része volt. Apám nem járt templomba. Talán egy évben egyszer, amikor egy néhai adománynak köszönhetően a Máriás-családért mondott misét a román görög katolikus pópa. Igen, ha megkérdeztük: mi is, ki is ő, azt felelte: oláh. De valójában sem hitben, sem nemzeti érzésben nem élte azt. Azt kérdezhetnénk: mi volt az ő identitása? Tömören jellemezve: a jó szíve. A család nyelve, apai nagyszüleimé is, a magyar volt. Gyermekeivel kapcsolatban is csak azt várta el, de ahhoz ragaszkodott, hogy a román görög katolikusoknak az ezerhétszázas években épített kicsiny templomában kereszteljék őket. Amikor kisebbik húgommal, betegsége miatt, nagynéném a közelebbi római katolikus templomba futott megkeresztelni, azért évekig neheztelt. Egyébként soha nem szólt bele a neveltetés folyamatába. Ez a szerep az anyáé volt.
Szülei, a kincstári munka mellett, gazdálkodtak, két osztály után azt mondták: írni, olvasni, számolni megtanultál, menj a tehenekkel, lovakkal. Innen, ebből adódott, hogy a tanító vasalt pantallójában látta az életminőség legmagasabb fokát, a reverendát viselő pap már nem került látóterébe. Ezt kívánta kárpótolni azzal, hogy gyerekeit tanulásra biztassa, hogy szebb, jobb életük legyen, könnyebb, mint amilyen neki adatott. Ebben látta kiteljesedni az ő élethivatását, szülői szerepét, a megfeszített, szüntelen munka értelmét.
Mindig többre, jobbra törekedett. Szakmáját – lakatos – munkahelyi képzéssel szerezte, amikor lehetősége adódott, kazánfűtői képesítést szerzett. Szeretett rajzolgatni, csak úgy, a maga kedvére. Kézügyességére vall, hogy volt idő, amikor a környező falvak románsága által hozott ezüstpénzekből gyűrűket csiszolt. Üstöt, pléhfazekat, lyukas lábast cinnel, folttal újra használhatóvá tett. Máskor hegyi juhpásztoroknak havasi kürtöt készített. Téli időben zsindelyt hasított. Nyaranta az akkor még természetes tisztaságában folyó Zazarban pisztrángot fogott: puszta kézzel nyúlt be a kövek alá s onnan húzta ki a szivárványos színekben tündöklő halacskákat. Vajon honnan tudta, melyik kő alá kell nyúlni? Kiválóan ismerte a jó gombatermő helyeket. Pitonka, pénzesgomba, galambgomba, keserűgomba… a nyári étrend kedvelt része volt. A kertünket körülövező kerítést is ő készítette, alumíniumdrótból maga fonta. Évekkel később, a fémtolvajok az egészet ellopták.
Mi maradt utána? A három gyermek lelkében megőrzött, örökmozgó, családjáért fáradhatatlanul küzdő apa emléke. Az anyagi javak: a sok munka és áldozat árán megépült családi ház idegen kézre jutott, elhagyott lett, az enyészet martaléka, amint a melléképület, amelynek már csak a nyoma van; maradt a mára elvadult, gondozatlan kert, az általunk ültetett, magukra maradt gyümölcsfák… Maradt egy sír, amelyben élete párjával együtt várja a föltámadást. Emlékké vált, akiért Istennek hálát adunk, lelke üdvéért imádkozunk.

Született: 1912. november 20-án.

Forrás: Szerző FB-oldala