A sztori önmagában véve szinte semmi. Az viszont már túl sok is, ha a szerző pontosan tudja – esetleg tételesen meg is fogalmazza –, amit műve által ki akar fejezni. Ezt igazából csak érezni van joga, többé-kevésbé homályosan sejteni. S ebből a termékeny homályból kell előderengeniük aztán, előbb az alakoknak, a helyszíneknek, majd az írói látomás mind több részletének, beleértve a meginduló cselekmény egymást váltó, egymásba kapcsolódó mozzanatait, fordulatait.
Mindez a „tojásból” kel ki, amelyen persze nem tyúkanyóként kotlik, ücsörög az író, legfeljebb a keblén melengeti, miközben igyekszik szavakba önteni, mondatokba menteni a lelki szemei előtt tisztán, világosan, érzékletesen kibomló, de egyelőre mégiscsak testetlenül kóválygó képeket.
Az olvasó ezekkel a kibontott, kitisztult, érzékletessé elevenedett – s már szavakba is kódolt – képekkel találkozik a maga belső látómezején. Ezeket figyeli, ezeket éli át, teszi a magáévá. Általuk részesedik az író közlendőjéből-mondandójából, amelyet valójában nem a szavak hordoznak, nem a mondatok, hanem az általuk közvetített, felidézett látomások. Ezért is jogos arról beszélni, hogy egy-egy regény újra megszületik minden olvasóban, s mindegyikben egy kicsit másképpen. Amikor pedig letesszük a könyvet, nemcsak az átélt jeleneteket őrizzük tovább magunkban – mindinkább elmosódóan –, hanem a mű által keltett egyetlen erős érzést is, amely a maga tagolatlanságát is formálja. Az író lelkében a teremtés kezdetén megindult varázslat itt teljesedik ki, de már egy másik emberben.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)