Varga Domokos: 19. Nincs mentség

Ma élő írót is ismerek, aki féltve óvja magát reggelente, ki ne zökkenjen abból az ébredés utáni termékeny belső nyugalomból, amely nélkül napközben nem tud dolgozni. A rádiót nem nyitja ki, újságot nem vesz kezébe, nemigen szól a feleségéhez, vagy az iskolába készülő gyerekeihez sem, s főleg nem veszekszik velük, nem kiabál rájuk, mert akkor vége. Akkor ott kínlódhat egész nap, nem megy a munka, mert a külső környezet erőt vett lelke látomásain.
De hogy is lehetne igazi író, aki nem képes az ilyen alázatos befelé fordulásra, azoknak a képeknek a meglátására, azoknak az olykor igen halk belső hangoknak a meghallására, amelyek munkája közben jó útra vezérelhetik?
Tolsztojból bizonyos, hogy nem hiányzott ez a képesség. Ha valaki, hát ő tudta: hősei útját nem ő jelöli ki. Nem ő dönt sorsuk, végzetük, életük vagy haláluk felől. Ezért is mondhatta nyugodt lélekkel a maga szerencsétlen Karenina Annájáról: „Én nem öltem meg. Meghalt.”
Meghalt, mert meg kellett halnia. Ő, ha teheti, megmentette volna, hisz nagyon szerette. Mennél inkább rohant a végzetébe Anna, neki annál inkább szakadt meg érte a szíve. Hogy mennyire megszenvedte a halálát, azt az öngyilkosság pillanatát megelőző oldalak mind sűrűbb, mind fojtóbb atmoszférája is elárulja. Ahogy az író fokozatosan világossá teszi – a maga számára is –, hogy nincs és nincs és nincs mentség.


Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)

2020. november 28.

Szóljon hozzá!