B. Tomos Hajnal: Szimbiózis

Előbb a fehér nősténymacska került a házhoz. Egy márciusi késő délután ott lapult a nedves virágágyások közt, s várta, hogy elcsendesedjék az épület. Aztán szürkületkor elindult, körbeszimatolta a konyha elé kitett szemetes vödröt, hátul a tyúkketrecet meg az üres kutyaólat. Otthonosnak tűnhetett a kicsi, citromsárgára festett ház, mert azt az éjszakát ott töltötte a fészerben, valami kimustrált rongyszőnyegeken, s aztán másnap sem tágított a háztól.

Egy idő után az asszony meg a férfi megszokta, hogy a kerek szemű, habfehér macska állandóan ott lustálkodik a virágoskertben, vagy a konyha bejáratánál ólálkodik. Gyerektelen házaspár voltak, úgy fogadták maguk mellé az állatot, mint harmadik családtagot. Az asszonyka apró tálat készített ki számára a jégszekrény melletti sarokban, abba öntötte az ebéd meg a vacsora maradékait. Reggel nem nagyon volt idejük a macskával foglalkozni, mert siettek a munkába, de a fehér nőstény ehhez is természetes könnyedséggel alkalmazkodott. Éjjelente a szomszédos csűrökben, istállókban kujtorgott, s csak dél felé tért haza a sárga házba, hogy lustán elnyúljon a labdarózsa-bokrok alatt, ott várva be az emberek érkezését.

A hím jóval később jelent meg, valamikor a nyár közepén, s pár napig csak a kutyaól árnyékából figyelte a sárga házat, meg a konyhaajtón ki-be járkáló embereket. Valószínű, a fehér nőstény vonzotta oda a házhoz, de kezdetben tőle is távoltartotta magát. Idővel aztán elválaszthatatlanokká váltak, mint valami nyugalmazott házastársak. A kívülállónak talán úgy tűnhetett, hogy sajátos napirend alapján, biológiai órájuk és érdekeik parancsa szerint élnek. Valójában azonban mindenben árnyként követték a két ember életmódját. Ha változás történt az otthonlét–távolmaradás szinte percre menő monoton egysíkúságában, a macskák rögtön tudomást szereztek róla, és ösztönösen ráhangolódtak az újdonságra. Egyszóval, az emberek bármiféle irányítása nélkül körön belüliekké váltak, mondhatni, a sárga ház „mikrotársadalmának” tagjaivá, talán jóval tudatosabban, mint a borító alatti csirkék vagy az udvartérbe beröppenő gerlék, verebek. A hím azonban soha nem lépte át az emberek küszöbét, mint aki jelezni akarja, hogy nem szorul rá a sarokba hajított maradékokra.

Augusztus végén a két ember közt valami kellemetlen, ideges feszültség jelentkezett. Az asszonyka akkor már nem járt be a vendéglőbe. Amióta domborodni kezdett a hasa, a tulajdonos szerint alkalmatlanná vált a felszolgálásra. A férfi későig elmaradozott a városban, s esténként izgatott szóváltás hallatszott ki a konyhából. A macska tálikájába egyre kevesebb maradék jutott, s volt úgy is, hogy teljesen elmaradt vacsorája. De a férfinek még így is terhére vált a harmadik fogyasztó. Egyik este, amikor a nyitott konyhaajtóban elnehezült testével feltűnt a fehér nőstény, a férfit elöntötte a düh. Csak nem lesz bolond az egész macskaármádiát etetni, miután ez a dög itt teletojja kölykökkel az egész házat!

Másnap, munkából jövet, barna papírtasakot hozott magával. Sokáig bíbelődött vele a konyhaasztalon. A vékony párizsi-szeletet úgy mártogatta a sötétzöld porba, ahogyan a kipotyolt húst szokták a prézlibe. Aztán gondosan odakészítette a macska tálikájára, és elégedetten mosott kezet.

Azon az éjjelen szokatlanul meleg és párátlan volt a levegő. A terhes asszonyka eléggé rosszul bírhatta a kánikulát, mert hajnali négykor már a fürdőben csörömpölt. Sokáig csorgatta csuklójára a hideg vizet, majd tarkóján nedves törülközővel csoszogott ki a konyhába, hogy előkészítse férje reggelijét. Túrót, párizsit helyezett a kistányérra, melléje paradicsomot szeletelt. Miután megfőzte a kávét, kitárta a konyhaajtót, hogy a hajnali hűs levegő kissé enyhítsen a beszorult rekkenőségen.

Bár máskor csak dél felé szoktak megérkezni portyájukról, a macskák aznap már virradat előtt előtűntek a fészer mögül. Valami ellenállhatatlanul csalogatta őket a nyitott konyhaajtó felé. A nagyhasú nőstény rögtön rátalált a sarokban illatozó párizsira. Szokatlanul csípős volt az íze, de egy falásra lecsúszott a torkán a vékony szelet. Körbeszaglászott, aztán egy ugrással az asztalon termett. Előbb a túrót nyaldosta körbe, aztán a párizsiból harapott le egy kis félhold alakú darabot. Ekkor már úgy tűnt, mintha furcsán megindulna alatta az asztal. Amikor lefordult róla, nagy hasa úgy huppant a konyhakövön, mint homokkal töltött zsák. Csupán annyi ereje maradt, hogy elvonszolja magát a hűtő melletti sarokba, mint aki eszmélete utolsó villanásával sem feledkezik meg a tisztességről.

Azon a reggelen a férfi késve ébredt. Az éjszakai fülledtségtől elgyötörten botorkált ki a konyhába, s innen-onnan csipkedve evett a kikészített reggeliből. A félhold alakú harapás nyomát nem vette észre. Hét előtt pár perccel rohant ki a kapun.

Kilenckor már csörgött a telefon. A kórház sürgősségi osztályáról keresték az asszonykát: nagyon sajnálják, férjét már nem lehetett megmenteni. Igen erős, rögtön ható méreggel vetett véget életének.

A hím macska azon a délelőttön szokásától eltérően a konyhaajtó küszöbén hasalt, s csak ritkán hallatott valami mély, szaggatott torokhangot. Dél felé aztán megindult a fészer irányába, és végképp elhagyta a sárga házat.


Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. szeptember 23-24 / Színkép melléklet, 38.sz.

2020. november 29.

Szóljon hozzá!