1968. decemberében fekete kínai töltőtolltintát árultak a trafikban, nagyjából kocka alakú kartondobozban, amelyen a narancssárga, fehér és fekete színek domináltak, valamint, –– ha jól emlékszem –– néhány vörös, kalligrafikus betű. Gusztusos, ma úgy mondanám: nyugati kivitelű termék volt, és figyelmemet akkor még elkerülte, hogy a hősiességre utaló terméknév minden bizonnyal tiltott kereskedelmi spekuláció eredménye. Másfél évvel a hírhedt, de még le nem vitézlett kulturális forradalom után, a kínaiak már rugalmasan meglovagolták az amerikai diákság szabad asszociációit, amikor a <’hős tintát’> a heroïnra emlékeztető Hero Ink névvel illették.

Első Hero Inkünket a Bánffy-palota hátsó bejáratával szemközti trafikban vettük 1968. decemberében, amikor a Lady Madonnát dúdolgattam; kanyarót kaptam és műanyag-indiánokat; olykor az Apollo––8 legénységének névsorát mantrázgattam –– „James Lovell, William Anders and Frank Borman” ––; és szoktattam magam ahhoz a konok tényhez, hogy 1969. január elseje után nem fogok már naplót vezetni.

Emlékszem, az új esztendőben, 1969. január 8.-án úgy éreztem, hogy MÉG NEM KÉSŐ; a felnőttekénél frissebb közel távú emlékezetemmel(,) még valahogy be tudok pótolni hét-nyolc napot. Néztem a kocka alakú, kínai tintás dobozt, és keserves érzés kerített hatalmába. Ott, nagynéném betegágya mellett, súlyos döntést hoztam, amelynek következtében egyrészt sosem tudhatom meg, hogyan fogalmaztam volna meg nagynéném halálával kapcsolatos gyászomat, másrészt életem legkellemesebb nyarát sem örökíthettem meg.

Talán még e mutatós doboz, (a 68—69-es mérföldkő) is arra sarkallt, hogy nagy bűn lesz félbeszakítani alig megkezdett krónikámat.

Budapest, 2011. V. 30.