A költői hazugságról már Arany János elmondta a magáét Vojtina Ars poétikájában („De költőnek, bár lénye isteni, / Nemcsak szabad: – szükség fillenteni” stb.), érdemes azonban a tolvaj költőkről, írókról is szót ejtenünk. Nem a tisztességtelenekről, a plagizátorokról, hanem azokról, akik – enyhébb szóhasználat szerint – csak kölcsönöznek.
No de milyen kölcsön az, amit csak elvesz valaki, de soha vissza nem ad, mert nem is adhat?
A tisztes tolvajlás azonban a költői-írói mesterségben éppúgy nem bűn, mint a tisztes hazugság (Minden hazugság, földön, ami szép: / Csontváz, ijesztő a valódi kép). Arany talán nem Ilosvai Selymes Pétertől lopta a Toldi témáját? Igaz, hogy ő ezt nyíltan tette, ahogy Babits is nyíltan kölcsönözte a Bibliából Jónás történetét és Shakespeare sem sokat törődött vele annak idején, mit sütnek majd rá a jövendő filológusok, kitől milyen „storyt” tulajdonított el.
Igazából hozzátartozik ez az irodalom egészséges vérkeringéséhez.
Az író, a költő nemcsak egyén, hanem egy olyan közösség tagja is, amelyet évezredek és kontinensek szellemi élete teremtett. A Bibliából nem csupán Babits merítette Jónás történetét, hanem Thomas Mann is Józsefét és testvéreiét, Stefan Heym is Dávid királyét, Madách és Kodolányi is Mózesét – ez utóbbi Jézusét is –, s folytathatnánk a végtelenségig. Babits utal is rá Az európai irodalom történetében (…), hogy a szellemtüzek egymástól gyúlnak ki. Nemcsak témát, műfajt, módszert, világszemléletet, stílusirányzatot vesznek át egymástól, gyakran a legnagyobbak is, hanem lopják az örök lángot, amely nélkül szépség nem születhet. (…) Ihletik egymást a nagy szellemek, olykor még úgy is, ahogy Arany írta Petőfiről, hat évvel annak halála után, 1855-ben: „Gyakran, ha az ég behunyta már szemét, / Gyakran érzem lobogni szellemét. // Szobámba leng az a nyílt ablakon, / Meg-megsimítja forró homlokom. // Hallom suhogni könnyű lépteit / És önfeledve ajkam szól: te itt?… // S döbbenve ismerek fel rajzomon / Egy-egy vonást, mit szellemujja von. // «Övé! kiáltom, itt, ez itt övé: / A szín erős, nem illik együvé.»”
Mellesleg: a szemét lehunyó ég újra megjelenik József Attila Altatójának a kezdősorában. Amiként ő (…) a „semmi ágán”-t is nyugodtan „elcsaklizta” Csokonaitól.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)