Ha nincs első mondat, nincs második, tizedik, sokadik sem. Nem egy író vallott már arról, hogyan küszködött önmagával a vonzó és taszító fehér kéziratpapír előtt, amíg bele nem tudott fogni végtére az írásba. Jeles költők meg azt emlegették el, hogyan fogant meg a fejükben egy vagy két verssor, s hajtott ki aztán ebből a csírából a többi…
A legtöbb dilettáns ott rontja el a dolgot, hogy nem akad el az első mondatnál. Leírja a másodikat, a tizediket, a sokadikat is, s nem érzi… a kínzó kételyt…: hátha mégsem egészen így kellene?
Bevallom, én bennük sem tudok nevetséges figurát látni. Két olyan idős emberre is emlékszem, akit akaratlanul is megríkattam. Igazán kíméletesen próbáltam megértetni velük, miért nem jók a verseik, de egyszer csak könnybe borult a szemük, s kitört belőlük a zokogás.
Fiatalokkal könnyebb. Ők legfeljebb legyintenek: mondjad csak, öreg!…
…Minden groteszkben van valami meghökkentően szokatlan, sőt valami ijesztően és nevetségesen torz is. De hogyan tudhat a meghökkent ember egyszerre megijedni és nevetni? A groteszknek itt, gondolom, inkább az árnyalatairól van szó: az alig viszolyogtatóan nevetségestől a fanyarul még épphogy megmosolyogtató félelmetesig. Olyasféle ez, mint a lelkileg oly labilis kamaszok érzelmi hullámzásai, akiknek minden világfájdalmában van valami komikus és minden röheje mögött valami tragikus. Ők azok, akik semmiségekért szoktak kitörni zokogásba és szorongató kínjaikban kacagásba. Nincs is az emberéletnek még egy szakasza, amely ennyire a groteszkre volna hangolva. A serdülők tudnak halálosan unni minden komolykodást és szabályoskodást, s alig várni, hogy bárkit és bármit kicsúfolhassanak, kiröhöghessenek. A felnőttek sokszor nem is értik: mi a csudán mulatnak ezek? Mi bajuk lehet? (Lásd Karinthy: Röhög az osztály.) De hát nekik már a szemük is sokkal fonákabb világot mutat, s benne sokkal groteszkebb embereket, pasasokat, pacákokat, szülőket és tanárokat, mint a mienk.
Vannak, akik felnőttként is megőrzik ezt a különös látásmódot. Például a szatirikus költők és írók, de nem egy olyan pályatársuk is, akiket nemigen szoktunk közéjük sorolni. (…)
Ki ne gondolna ilyenkor a gótikus katedrálisok bűbájos angyalaira és torz szörnyetegeire, akik nem spiccesek ugyan, de ha mi egy kissé kapatosan bámuljuk őket, még egymásba is karolhatnak, össze is súghatnak-búghatnak. Hiszen már az is elég groteszk helyzet, hogy az efféle szent épületeken a szépség és a rútság, a harmónia és a diszharmónia e megtestesítői így együtt megjelenhetnek.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)