– Hogy vagytok? Köszönöm, megvagyunk, learattuk az árpát. Ez a fajta nyárközépi tény- és állapot-behatárolás elárulja, mindmáig maradt valami a hajdani mezővárosból. Elhatároztam, utánanézek, az egyéni vagy a néplélektan melyik rétegében gyökerezik ez a különös kiszólás, ami szerint kedélyünk, sőt, egészségünk is nagyban attól függ, lábán van még a gabona vagy már zsákokban a termés. Ugyanakkor arra is rájövök, s ez megdöbbent, hogy én tulajdonképpen jobban ismerem a nyugat-európai parasztságot, mint az erdélyit. Hiába beszélte meg nagyanyám a gernyeszegi meg pusztakamarási rokonsággal, hogy egy-két hétre fogadjanak be nyaranta, hadd ismerkedjem a faluval, mert az csak olyan is volt. Játék az egy vagy két alkalmi pajtással, mászkálás a szilvafákon, ugrándozás a szalmában. Meg kakaskodás, nem ritkán kék foltokkal. Pedig érdekelhetett volna, hogyan élnek, segíthettem volna ebben-abban a ház körül, de jobb volt hitványkodni, mert én voltam a hol irigyen, hol meg lenézően emlegetett városi gyermek. Most épp Bach Parasztkantátáját hallgatom, a kecses és sodró, hangulatában szivárványos melódiát. Miért van az, hogy a lakodalmi mulatságot, amire a kantáta épül, közelebb érzem magamhoz, mint a térben-időben hozzám közelibbeket? Tán mert a barokk kantátát jobb-szeretem, mint az élet nagybetűsnek mondott eseményeit. Tán mert maga az élet ott kezdődik számomra, ahol a művészet is. S a Parasztkantáta bűvöletében belelapozok a Brueghel-albumba, Németalföld parasztjai húzzák a kaszát az olajképen, vagy a dél tikkasztó forróságában ledőltek a keresztek árnyékába. És van lakodalom is, amit sokkal inkább szeretek és ismerek, mint a mieinket. Lehet, flamandnak kellett volna születnem. De ha mégsem, akkor meg kell tanulnom (mert ez nem újratanulás) a székely parasztot. Nem sorsát, munkáját, külső és belső arcát, hanem magát a parasztot, mint egy kései leckét. Ehhez pedig a szépirodalom Szabó Gyula Gondos atyafisága. Először és azóta se az ötvenes évek végén olvastam, eléggé kamasz voltam ahhoz, hogy beleszerelmesedjem Gondos Esztibe. Nagy könyv volt, a sajtó, a rádió, minden tele volt vele, referencia volt az irodalombírálatban, utólag látom, az irodalomtörténetben is. Csak az a baj, hogy Gondosék Homoródalmáson és mindenütt nagyon megöregedtek, meghaltak, s a mai atyafiság, a gyermekek, unokák a városban élnek. Egyszer majd kimegyek Almásra, megnézem Szabó Mátyás tágas, termetes portáját. A nagy, kétszárnyas kőkaput, a vastag, megmászhatatlan kőkerítést, a módos, rideg kőházat. Még akkor is, ha tudom, immár soha nem lehetek itthon Gondoséknál.
Napilap őszi mellékletében olvasom, idén kilencven éves lenne – lett volna – Szabó Gyula. Kollégám, Katona Zoltán egy kistanulmány írójának szabatosságával ismertette a szerzőt és az életművet. Mindkettőt jobban ismerjük, mint szokás, mert Homoródalmás a mi vidékünk, és a szerzőt is kisajátítottuk, ezt jóhiszeműséggel mondom. A kör tágabb, erről beszél Katona, amikor A sátán labdáinak öt könyvét emlegeti. Öt? Nekem mind a négy megvan, de úgy látszik, nem teljes. Nem elírás? Nem, az ötödik 2002-ben jelent meg, jókora időhézag teltén. Nem a Kriterionnál, mint a folyam négy könyve, hanem a Neptun Impexnél. Az a… és nem tudom, hogyan folytassam, de Katona ráérez dilemmámra. Igen, az a. A rendszerváltás egyik csíki befutója, aki úgy eltűnt, mintha nem is lett volna, igen, a somlyói árva gyerek, aki ellen bűnvádi eljárás indult, és börtönbe került, mert maffiamódszerekkel tartotta fenn birodalmát. Egy hosszú pillanatig összebékülhetetlennek vélem ezt a kettősséget. Hogy lehet, hogy óvónők köszönik segítségét, mert nagylelkűen támogatja játszóterek felújítását, Fodor Sándor, aki szintén somlyói, a sajtó nyilvánosságában dicséri tehetségét, felismerni véli az egykori gyereket, aki a forrásnál álldogált, és szívesen beszélgetett az arra járókkal. És aki évekkel később az újgazdagokra egyáltalán nem jellemző gesztussal székely írók könyveinek kiadását vállalja, jó pénzt ad a szerzőknek, így került arra az ötödik kötetre is az addig nem hallott kiadó cégére. Már így is több mint kuriózum Szabó Gyula könyve, de nyilván elsősorban nem ezért hajkurászom. Hatalmas végletekből áll össze az emberi személyiségkép, most csak ennyit mondhatok.