Tolsztojnak szemére hányta egyszer valaki: miért ölte meg Karenina Annát.
– Én nem öltem meg – hangzott a válasz. – Meghalt.
Hogy is van ez? Nem az író dönti el, mi történjék a hőseivel?
Önkényesen semmiképp sem dönthet. Hacsak arról nem, kiket válasszon műve főbb szereplőinek, s miként zökkentsen egyet a sorsukon, hogy megindulhasson a regény vagy a dráma eseménysora.
De már ebben is vannak korlátai. Fantáziáját nekieresztheti, minthogy sárkányt röptetne a magasba, de legalább egy szál madzaggal akkor is a földhöz, a való világhoz kell kötődnie. Még ha netán tudományos-fantasztikus regényt ír is, vagy mondjuk, Edgar Allan Poe módján fantasztikusat. Hiszen a felröptetett igazi sárkány is a földre bukik, ha elvágják a madzagját. A regény vagy a dráma is a földre bukik, ha semmi hús-vér-csont nincs a szereplőiben, ha nem többek, mint megfoghatatlan, testetlen kísértetek, vagy alaktalanul gomolygó, karakter nélküli amőbák. Saját testet, lelket, jellemet pedig csak úgy kaphatnak, ha megálmodójuk nemcsak a képzeletét izgeti-mozgatja, hanem az élményeit, az élettapasztalatait is.
Ha talál olyan általa jól ismert, két lábon járó, eleven embereket, akiknek a lényét belegyúrhatja – a teremtés írói mámorában – a maga sosem volt világának sosem volt hőseibe, mielőtt lelket lehelne beléjük, s elindítaná őket sorsuk ismeretlen útjain.
Valóság és fikció szövődik hát össze minden ilyen írói teremtményben. Az arányok, igaz, változhatnak, de nem a végletekig. Valamelyes egyensúlynak mindig kell maradnia.
Vagy ott van hőseink környezete, amelyben élnek. Aki nem restelli mostanában megint a kezébe venni Karenina Anna szomorú szerelmi történetét, s fürkész szemmel olvasni bele a regény első fejezeteibe, az írói nekigyürkőzés sok ilyen titkának az értő tanúja lehet. Nyomon követheti, ahogy a helyszínek rendre elénk vetülnek, ahogy a szereplők sorra megjelennek, s varázslatos erővel vonnak be a maguk társaságába, az események menetébe.
Az eseményeket pedig ettől fogva máris az ő egyéniségük, jellemük, akaratuk, szenvedélyük stb. irányítja. Az író csak azáltal, hogy elindított valamit. Hogy ilyen, épp ilyen szereplőket választott, és ilyen, épp ilyen szituációba helyezte bele őket. A többi felől már nem ő rendelkezik. Neki már csak az a dolga, hogy szereplőinek a bőrébe bújva megélje és meg is írja sorsuk további alakulását.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)