Szenved a költő a szavaktól. Ez már majdnem olyan, mint a régi jó anekdota fiatalemberének az esete, akit megkérdeznek a bálban, mért nem táncol, s válasza így szól, röviden, velősen: „Zavar a zene.”
Amit Babits észrevett, az a veszély – a modern világból ránk zúduló, tartalmatlan szóözöné – azóta még inkább kísért, hála főleg a reklám-, a rádió-, a tévéipar még egyre növekvő hatalmának.
Csakhogy ez mintha már nem fájna úgy minden költőutódának, mint őneki fájt annak idején.
Őt a személyes szenvedés késztette arra a belátásra: új kihívások előtt állnak a költők. Hangot kell váltaniuk, szokatlan szólamokat is megszólaltatniuk, hogy őket is el ne érje a mind szaporább és harsányabb, szavak óhatatlan devalválódása. Játszaniuk is merészebben kell – és szabad –, mint eddig, ha ezzel mondandójuk útját egyengetik – mindenféle modern hangzavaron át – a lelkekig.
A hangváltás azóta is tart. Babits költői nyelvén ma már éppúgy nem lehet verselni, mint Petőfién vagy Arany Jánosén. Játékban, merészségben messzire jutott a magyar költészet. Néha már úgy érezzük: túl messzire, hiszen némelyik poéta mintha maga is csak a hangzavart nőttetné-fokozná, mintha kevesebb volna a mondandója, mint a handabandája.
…Nincs költő, akiben ne támadna több-kevesebb belső ellenállás – vagy akár csömör – agresszíven hangoskodó korunk szabványszövegeivel szemben. Ezek nemcsak májunkat, vesénket, szívünket, agyunkat igyekeznek birtokukba venni, hanem a nyelvünket is: már mondanunk is azt muszáj, amit a szokvány a szánkba rág. Ez ellen védekeznek, tiltakoznak a divatozók is, csak éppen kevesebb tehetséggel. Sokszor már épp az olcsó ötletek, szóhasználati,helyesírási, tipográfiai és egyéb „lelemények” sokasága fullad unalomba.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)