Ó, hányszor próbáltak rangsorolni,
padsorolni bennünket,
és miféle körmönfont
zsoltárok címén –
mint igazgyöngyök a moslékba,
hányszor vegyültek imáink
durva szitkok közé!

Ó mennyit vártuk
felszedett cserepek alatt,
ócska tranzisztorunkat babrálva
mennyből az angyalt
s könnyek közt vicsorogva
a visszatapsolt Lázár igazi halálát,
mikor a csodatevés
már nem foghatott rajta !

S milyen egyszerűek most,
mondhatni nevetségesek
ezek a vadiúj faoszlopok
itt, a Koponyák hegyén !