A nonfiction már régen nem újság, elismert szépirodalmi irányzatként sem, nálunk is támadtak jeles művelői. Félig-meddig Móricz Zsigmond is ide sorolható A boldog emberével és Csibe-novelláival. Nagy Lajos a Kiskunhalommal, az újabbak közül pedig mindenekelőtt Csalog Zsoltot említeném, aki magnófelvételeit tette írásba, és addig válogatta-vágta szerkesztette, míg egy-egy szociográfiai hitelességű, de egyúttal szépirodalmi értékű könyvnek a kézirata nem kerekedett ki belőlük.
Az így keletkezett Csalog-művek nem voltak visszhangtalanok, szerzőjük sajátos műfaját is méltán értékelte az irodalmi közvélemény – életében legalábbis. Azóta, sajnos, lankadt a figyelem. De mit mondjunk akkor az erdélyi Gazda Józsefről, akit ideát még fel sem fedeztek igazán? Jelentőségéhez mérten bizonyosan nem.
Az ő műfaja némileg hasonlít Csalog Zsoltéhoz. Szintén magnófelvételekből indul ki, csakhogy ő egészen másképp szerkeszt. Szóban forgó könyvei (mert írt másmilyeneket is) bennem egy-egy hatalmas kerekasztal képét idézik fel, amelyet százan és százan ülnek körül, s ki-ki hozzáteszi a terítéken lévő témához a maga tudását, véleményét, élményeit, emlékeit, történeteit – mintha csak egymással beszélgetve váltogatnák a szót. Sokfelől verődtek össze, a romániai magyar etnikum különféle csoportjaiból, de alkalom adtán az egyetemes magyarság lakta más tájakról is.
Ilyen kerekasztal természetesen nem létezik. Valójában nem. De virtuálisan igen, amióta Gazda József megteremtette a maga könyveiben.
Idestova három évtizede készíti magnófelvételeit, és állítja össze – már írásban – tematikus montázsait. Első ilyen műve (Így tudom, így mondom – A régi falu emlékezete) 1980-ban jelent meg a Kriterionnál, Bukarestben. „Egy olyan világ hírmondóit vallatta meg – írtam annak idején –, amely már jórészt elsüllyedt. A legidősebb élő – akkor még élő, ma már a föld alatt nyugvó – tanú 1877-ben született. Legtöbbjük a századforduló körül… Így kerekedett ki a hallatlanul gazdag összkép egy hajdani életforma teljességéről. Mintha Brueghel-festményeket fürkészne az olvasó, egyiket a másik után: ezernyi apró részlet elevenedik meg. Mind jellemző, mind érdekes, mind fontos, de együttesen nyerik el igazi értelmüket…”
A néprajznak: tárgya a népi élet. E könyvben viszont: alannyá lép elő az istenadta nép, nem absztrakt fogalomként, hanem élő és érző emberek szavai által, amelyekkel hírt adnak önmagukról és szűkebb- tágabb közösségükről. Az viszont már a szerző varázslatának köszönhető, hogy ez a több száz szájról összegyűjtött anyag, a részletek hatalmas halmaza valóságos kristályszerkezetet kap: jól áttekinthetőt és érzelmileg is magával ragadót.
Ennek is megvan ugyanis a maga művészete, ezernyi csínja-bínja, jól átgondolt dramaturgiája. Hiszen a kerekasztal: színpad is egyben, ahol szigorú törvényeknek kell érvényesülniük, hogy a figyelem és a folyamatos rezonancia fenntartható legyen. A sikeres első vállalkozás után hamarosan elkészül Gazda József hasonló műfajú újabb kötete (Mindennek mestere – A falusi tudás könyve). Ebben a legkülönfélébb paraszti és kézműves munkák értőinek, művelőinek tevékenységét s eleven emlékét idézte fel, de a könyv bizony csak hosszú huzavona után láthatott napvilágot 1993-ban, Püski Sándor jóvoltából. Szerzője pedig időközben egy egészen más témát is feldolgozott a maga módját: a Ceauşescu-rezsim bukásának lázas heteit, méghozzá azon melegében (Megváltó karácsony – Aura Kiadó, Budapest 1990). Ebben a kis könyvben „csupán” 89-en szólalnak meg, mégis oly átfogó – s oly mozgalmas, hiteles – kép bontakozik ki ezekről a sorsdöntő időkről, amely a jövő történészeinek is fontos forrása lehet…

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)