A gyermeknevelés, a családi „munkamegosztás” szerint, az anyáé volt. Az ő dolga volt a családi élet belső – mondhatnánk érzelmi, szellemi – vonalának biztosítása; ő volt a lelke a családnak, aki megtanított imádkozni, aki vasárnapról–vasárnapra elvezetett az Isten házába. Az ő dolga volt, hogy a szerény jövedelmet beossza. Nem emlékszem, hogy, a napi szükség címén, valaha is kölcsönre szorultunk volna. Amint arra sem, hogy sorsa ellen valaha is panaszkodott, lázadott volna.
Milyen is volt az a sors, amelyet a hét tagú bányászcsalád gyermekeként neki jutott? Egy szóval kifejezve: az elfogadásé. Elfogadása annak, hogy mindenből csak a legszükségesebbre jut, hogy a hat osztály elvégzése után cselédkedni kell, amely az életre való felkészülés iskolája volt: engedelmeskedni a kenyéradó gazdának, megtanulni a háztartás fortélyait, beosztani a keveset is, ami szolgálatának bére volt, önfenntartó lenni, önálló lenni. Az egymás elfogadása volt a házasság kohéziójának alaptörvénye; az elfogadás volt a mindennapok békés életének talpköve.
Ha az apa volt az erő, a létfeltételek anyagi megteremtője, ő volt az érzelmi támasza, a létszemlélet alakítója. Azon kívül, hogy bennünket Isten szeretetére intett, sosem láttam imádkozni, pedig miden bizonnyal tette, hisz a rózsafüzér–társulat tagja volt, a vasárnapi szentmisét sem mulasztotta el, jó alkalom volt a testvéreivel való találkozásra is. Szüleit szerette, sosem ment el a házuk előtt, hogy be ne térjen hozzájuk.
Élethivatása – bár az akkori világban, az ő világában nem így nevezték – a gyermeknevelés volt. Annak és arra szentelte életét. Tette azt, nem nagy szavakkal. Tette magatartásával, szelídségével, biztató vagy dorgáló megjegyzéseivel; ha úgy hozta a helyzet, néha egy–egy vesszősuhintással. Haragtartó sosem volt. Nyugalomban éltünk. Mi, gyermekek, azt láttuk, hogy minden napnak megvan a maga parancsa, hogy valamit mindig tenni kell a ház körül.
A napoknak, éveknek megszokott rendje volt. Semmi kirívó, semmi különleges. De mindig mozgalmas, aminek még ma sem tudok igazán nevet adni. Otthonunk szerény külseje, a legszükségesebb bútorzat – az öt lánytestvér hozományként egy–egy fél hálót kapott – alkotta, jelentette a kényelmet, amit lassan kiegészített a spar, a konyhaasztal, s ami még az életfolyamat szükséges eszköze, része lett. A falon egy–két szentkép, menyegzői fotó. Mi is kellett volna több? A kevés nem a szegénységet jelentette, hanem a megelégedést azzal, ami létüknek keretet adott, határt szabott.
Amint mondtam: ő volt a család lelke. Mily nehéz ezt a fogalmat szavakkal kifejezni? Kevés szóval nevelt, valamiképp úgy, ahogyan Nyilas Misi édesanyja tette: légy jó. Bár, ő nem szabott irány életemnek, amint azt apám tette, azt mindenkor érezhettem, hogy aggódó, féltő, óvó szeretete ott van mögöttem, fölöttem. Félelmeimet is vele osztottam meg. Bátorított, de a döntést mindig rám bízta. Akkor is, ha az netán ellenkezett az övével. Ritkán nyílt meg, néha–néha, családi ünnepeken láttam őt nevetni, énekelni. Örök, pótolhatatlan adósságom maradt, hogy én, aki annyi embert faggattam életéről, sorsáról, küzdelmeiről, emberi, házastársi kapcsolatáról, őt nem kérdeztem. Így ismeretlen maradt előttem életének sok, sorsfordító pontja, momentuma, titka. Pedig be’ fontos lett volna, tájékozódási pont a magam útjának alakításában, a magam életszemléletének alakításában. Tanulhattam volna tőle több türelmet, az elfogadás erényét, oly szeretetérzést, amely sose tolakodott, de mindig jelen volt, akkor is, amikor távol voltam, amikor az élet elsodort mellőle. Sose feledem azt a tekintetet, amely az otthonból eltávozó fiát követte. Oly kötelék volt, amely sose szakadt el, amely mindig haza hívott. Mily üres lett a ház, amiből alig hatvanhét évesen végleg eltávozott. Fűtetlen maradt az otthon, elszökött belőle a meleg, az a melegség, amely mindig visszahívott, visszavárt. Elszökött belőle az élet.
…Száz éve, 1920. október 31-én született. Nyugodjék békében!

Bölcsőhely

1940. január 30-án születtem, Felsőbányán. Abban az ősi bányászvárosban, amely a XIV. század elejéig vezetheti vissza történelmét, vagy talán még messzibb korba, a római birodalom idejébe. Kisváros, melynek bányász lakosai naponta szálltak le a mélybe, kincsekért, melyekből nekik jutott a legkevesebb. Ők élték életüket kicsiny házaikban, nemzedékről nemzedékre, változatlan formában, a kitörés, társadalmi felemelkedés minden reménye nélkül. A város arculata, a XX. század elejéig változatlan. Az 1739-ben épült városháza, az ugyane időben emelt román görög katolikus templom, a bányahivatal masszív épülete, néhány módosabb polgárház rítt ki a képből. No meg a XIX. században emelt templomok. A római katolikus, a református és a Zárda – a hit, a közösség kohéziójának szimbólumai. Urbanisztikai veszteségünk, hogy a barokk stílusban létrehozott Bányaiskolát lerombolta a száz évvel ezelőtt berendezkedett román hatalom, jellegtelen formájú állami iskolát emelt helyette.
Ennél is fontosabb azonban az, hogy dolgos népét a föld mélyében rejlő arany, ezüst megtartotta. Mily áldozatok árán! Állandóságban: népes családok, apáról fiúra szálló foglalkozás, megmaradás hitben és nemzeti identitásban, hagyományaikban. Szimbólumaik: az egymást keresztező bányászkalapács, a bányászzászló, a szentsírt bányász–egyenruhában őrző fapuskás katonák, a fáklyások már beszorultak a templom falai közé. A bányászzenekar már csak tengődik. Meddig? Nem tudni, hisz a bányászat megszűnésének súlyos csapása már ott is érződik. S nemcsak abban! Fogyatkozásunk felgyorsult. Az életforrást tápláló munkahelyek megszűnése, a népes családoknak a megváltozott társadalmi trend okozta apadása, a vegyes házasságok következtében előállt hitbeli, nyelv– és identitásváltás vezetett oda, hogy mára a Zárda, az anyanyelvi oktatás bástyája kiüresedett, a magyar iskola elsorvadt, útban van a teljes megszűnés felé.
Ugyanily változás ment végbe a városkép alakulásában. Régi bányászházat csak elvétve láthatunk. Az utcák is elvesztették varázslatos képüket, jobbára csak régi festményeken őrzik hajdanvolt önmagukat. A modernizálódás – a futószalagon épített tömbház–negyed, jellegtelen „skatulyáival” – a vele jött komfort sok jót hozott, életminőségi változást. De mennyit vitt el, mennyit törölt el! És nem csak urbanisztikai szempontból! Felbomlottak a régi közösségi életformák, a szomszédság összetartó ereje, szolidaritása, a közös családi kirándulások, rokoni és nemzedéki kötelékek, az egymáshoz tartozás őrző/óvó érzése.
A város fölé magasló Bányahegy, a Hegyeshegy kúp alakja, az Él mezeinek horizontot nyitó esélye, a város határát jelző Gutin és Feketehegy; a lassan csörgedező Zazar; a Borkút, a csorgók – a hegyeshegyi, Szűcse, Szentmiklósi, az Angyal-forrás; a Kék–tó varázslatos, színjátszó víztükre, a Bódi–tó ipari műemlék–értékű létesítménye – mind–mind e természeti világ apró csodái, még megmaradt vagy fogyatkozó lokális értékei. Egy részük már nem található. Mégis a természet az, amely leginkább őrzi a város ízét, zamatát. A tájrombolás – a bányahegyi külszíni fejtések, a kapniki alagúthoz vezető kisvasút esztelen létesítményének pusztító következménye – gyógyíthatatlan sebként tanúsítja egy kor felelőtlenségét.
A szülőhelyét elhagyó személy fájdalma lenne mindez? A hűtlenség lelkiismeret-furdalása? Bizonyára az. Állandó jelleggel, életvitelszerűen már 1957-től nem élek ott, csupán haza–hazalátogatva tapasztalhatom a változásokat. De e sorokat magamnak írom. Oly sokat kaptam attól a várostól, attól a tájtól, attól a néptől, amely együtt és külön–külön is bennem él. Kitörölhetetlenül. Lehet szó adósságtörlesztésről? Az volt az általam szerkesztett Felsőbányai Kalauz, az EMKE Füzetek sorozatban, 1998-ban.

Szellemi értékmentés – a valós, elmaradt lépések helyében. Tekintsünk, lapozzunk bele. Felsőbánya rövid története – vajon mai lakosai közül hányan ismerik? Céh-hagyományok Felsőbányán – ugyan ki emlékszik még rá? Református főiskola Felsőbányán – bizonyára azt hinnék, valamiféle elírás. Bányászati főiskola, mely ötven éven át adott a régiónak kiváló szakembereket – másik szellemi gócpont, mely a teljes homályba vész. Az irgalmas nővérek áldásos munkája – hajlékuk pusztuló mementóként emlékeztet rájuk. Felsőbányai séták, kirándulóhelyek – nyugati árok, keleti árok csöndes sétányai – intés a még megmenthetőnek. Hatalmas templomaink: a katolikus, református – egy időben a dicső múlt, másfelől, üresen maradó padjaikkal, fogyatkozásunk árulkodó jelei; a katedrálisokat utánzó robusztus ortodox szent hajlék, a város bejáratánál építészetileg tájidegen fatemplom – mások térhódításának szimbólumai. A felsőbányai festőtelepről szóló visszatekintés az egyetlen, amelynek Hitter Ferenc áldásos munkája révén igaz folytatása van.
Miért is ír az ember, nyolcvan éves korában arról, ami végképp mögötte maradt, ami csak lelkében él, amire lényegében már csak szülei, ősei sírja révén lehet jussa? Arról a városról, melynek utcái, a hegyre futó, keskeny közök emlékei térképlapjain oly elevenen élnek…, amikor oly sok év múltán is bőrén érzi a tavak selymes vizének simogatását…, amikor képzeletben oly sokszor barangol utcáin, beköszönve rég eltávozott rokonok, ismerősök kapuján…, amikor régmúlt idők rétjein, erdőiben sétálna, ha tehetné… De nem teheti. Marad a gondolat, marad az emlékidézés – amíg teheti, amíg Isten engedi.

Forrás: szerző FB-oldala

1. Gergely Tamás:
   2020. december 5. 17:40

   Szép, érett visszaemlékezés