Finnországban összetoborozzák … időről időre egy-egy hazai táj műkedvelő tollforgatóit, s néhány hetes bentlakásos íróiskolán pallérozzák őket. Nem azért, hogy művésszé neveljék. Isten ments! Sokkal inkább azért, hogy beoltsák a művészkedés fertőzése ellen, hogy megóvják a gőzös és gőgös vadzsenik csináltságától, nyelvi-gondolati megzavarodásától. Műkedvelőből nehogy dilettánssá váljanak: maradjanak csak hites tanúi önnön életüknek és annak a szűkebb-tágabb társadalmi környezetnek, amelynek sorsuk folytán részesei lettek…
Magam is jártam ilyen iskolán, s most utólag nagyon bánom, hogy amikor szóra kértek, főleg a kételyeimmel hozakodtam elő. Mire jó ez az egész? Íróember úgyis csak abból válhat, aki megjárja a maga poklait, ahogy Dante a száműzetést, Tolsztoj a krími háború mészárszékét, a mi Petőfink, József Attilánk az otthontalan hányódás éveit, az éhezését, a nyomorét. Holott – ma már tudom – inkább kellett volna hivatkoznom az idestova ezeréves izlandi sagákra, a realista emberábrázolásnak ezekre a korai csodáira, amelyek ma is oly élő-elevenek, hogy valósággal fel felszisszentik az olvasót. Ez igen! Micsoda vaskos és hiteles, izgalmas híradás egy régesrég elsüllyedt paraszti világról!
… Ma is emlékszem, hogyan meredtem rá 12-13 éves koromban egyik iskolai dolgozatom zárómondatára: „Méltán nevezzük hazánk második megalapítójának.” Mármint IV. Bélát. Abban a szempillantásban megéreztem, először életemben, milyen hazug ez az iskolás stílus. „Méltán nevezzük…” – ilyet én ki nem ejtenék a számon. Apám-anyám sem mondta soha: „méltán”. Egyetlen ember sem, egész Szentmiklóson.
Néztem, kóstolgattam a saját kezemmel leírt mondatot, s feljött az undor a torkomon.
Talán akkor dőlt el, hogy még valami íróféle is válhat belőlem. Máig úgy vagyok vele: a szám is formálja írás közben – többnyire némán, olykor magamnak suttogva – a szavakat. Le nem írnék olyat, ami az élőszó természetességével ki nem ejthető, noha magam is tudom, hogy ezek már stilizált mondatok, ravaszul beléjük rejtett ritmussal, hangösszecsengésekkel és egyéb artisztikumokkal…

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2020. december 5. 04:33

   „Le nem írnék olyat, ami az élőszó természetességevel ki nem ejthető” -milyem más lenne a mai irodalom, ha ezt a „profi” tollforgatók is így gondolnák.