1.

Életéről, munkásságáról röviden:

Úgy indult, mint a Nyugat második nemzedékének egyik legtehetségesebb költője: lelkesedett Adyért, hatott rá Baudelaire, Babits és Tóth Árpád, versei gondos formaművészettel csiszolt, elegánsan dekadens, de a harcos politikai kiállástól sem idegen, művészkedően művészi írások voltak. És lett belőle a Horthy-korszak legbátrabb, legtörhetetlenebb ellenzéki publicistája, aki emelt fővel állt újra meg újra bírái elé, vádló volt a vádlottak padján is. Megismerte az embertelen korszak minden megalázását és testi szenvedését, harcolván egy ügyért, amelynek ő tudta a legjobban a reménytelenségét. Múlt századi vagy század eleji radikális polgár akart lenni abban a korban, amikor a fasizmussal szemben már csak a szocializmusban lehetett reménykedni. Küzdött egy már túlhaladott polgáreszményért, és közben mint regényíró mindenki másnál nyomasztóbban ábrázolta a polgári élet kiúttalanságát. Polgár volt, akit gyűlölt a fasizmus, és a szocialisták József Attilától Bálint Györgyig lelkesedtek érte, ha nem is értettek egyet vele. Olyan Don Quijotéja volt a lehanyatló polgárságnak, mint hajdan az igazi Don Quijote a feudális eszményeknek.

A nagy irodalmi és iskolai múltú Komáromból indult. Magyar-latin szakos tanárnak készült. A századelő polgári radikálisaiért lelkesedett. Azután jött az első világháború, elvitték a tűzvonalba, súlyos sebesülése után mint végérvényesen beteg embert szerelték le. Csoda, hogy ötvennégy évig el tudott élni, holott világéletében éjszakai munkával, napi nyolcvan-száz cigarettával, felettébb sok féldeci konyakkal, szerkesztőségi izgalmakkal, politikai harcokkal rövidítette az életét, a történelem pedig börtönökkel, munkaszolgálattal, német haláltáborral siettette a halálát. (…)

(Részlet Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka c. esszégyűjteményéből)

---

Verskötetei (a Wikipédia nyomán):

* Zsolt Béla verseskönyve; Nagel Ottó, Bp., 1915
* Hiába minden; Sonnenfeld Ny., Nagyvárad, 1921
* Versek; Genius, Bp., 1929

---

2.

Válogatás verseiből:

EMBERI ÜZENET

Hát nem vagyok ősrengeteg,
Világerő, új értelem,
Érzem a véges életet
És az időt, mely végtelen.

A csillagot nem érem el,
A földhöz nem köt száz gyökér.
Amit elérek: hópehely,
És ami köt, bilincs, kötél.

A tölgyfa nem bátyám nekem,
A gyönge pázsit nem húgom,
Én csak az embert szeretem
És vele együtt elbukom.

Én nem vagyok vad sziklafok,
Se tömb, se szél, se fa, se fű,
Ember vagyok, ember vagyok,
Tanácstalan tekintetű.

VADVIZEK

Ernyedt a rét, sovány a jószág,
A gyér vetésben drótos gaz zizeg,
A fü tövén tenyérnyi tócsák,
Vadvizek.
Reszketnek kocsonyásra fagyva.
Az ég üvegje berepedt,
Villám szórta a cserepet
A száraz, megszakadt agyagra.
Vagy tán verejtékcseppeket
Izzadt a föld, amely hiába
Kerengett s most pár ezredévig állna,
Mert régen nem pihenhetett.

Honnan jöttek? Nem tudja senki,
Az égből, vagy a föld alól?
Vakondtúrás és hangyaboly
Állnak körül gonosz púpokkal.
Marhák patájától tocsog
Saruk s ijedten szerteloccsan.
De néha fanyar kortyokat
Szívnak itt űzött vándorok,
Kiket a puszta fojtogat.

Oly messze a szabad folyam:
Hajót hajt és halat nevel,
Kagylószin partok közt rohan,
Vig városok előtt megy el.
Messzebb a tenger versenyez
Az éggel dacban és haragban,
Melyik dühöng hatalmasabban?

Villám hullámot vívni üz,
Felhő a viz színén evez,
S a naptölcsérbe csorg a viz.
Az éj hiú játékba fog.
Ki tud lágyabb varázslatot?
A hold, amely fenn tündököl,
Vagy lenn, a fürdő tótükör?

De messze onnan pár tenyérnyi
Pocséta, fázva tengenek:
Ha látod ezt a vadvizet,
Amint a sás sarába lóg,
Azt hiszed,
Hogy nincsenek már tengerek,
Sörényes, szép, szabad folyók!
Tóvá terülni sose tudna,
A mélye mérgek fészke lett.
Körötte nő a nád s a dudva,
Mint a burjánzó képzelet.
Eszelős banka kiabál,
Kígyók sziszegnek gyűlöletként:
Mig csend lesz és mindenre repkényt
Fon a butitó békanyál.

Kiszáradunk! De gyönyörű
Tudni és hinni egymagad,
Hogy a tenger el nem apad,
Üj Kolumbusok készülődnek
A titkos partokat elérni!
Hős foglya mély agyagmezőknek,
Zöld pocsolya, sekély, tenyérnyi:
Van tenger! s holnap virtusát
Megérzitek, felborzolódik,
Elküldi egy új ifjúság
Bátor, szárnyas kalózhajóit!

HAJNALI KOCSIÚT

Hóban hadar öreg kocsink,
A hajnalcsillag ránk kacsint
Loholnak falkaként a fák,
Megkergetik az éjszakát.

Patkó pendül a csonthavon,
A hátán nincsen rókanyom.
Nem hordja szél, bármily duhaj,
Nem rójja rajzzal varjúraj.

Tán térdig ér, tán ölnyi mély,
S kemény, mint rossz dión a héj,
Kemény, akár a kriptalap:
Itt hulla van a hó alatt.

A hó alatt nincs kegyelem,
Halott az is, mi eleven,
Mi élni vágyik, meghal ott,
S minden halott százszor halott.

És lesz tavasz is erre majd,
Megbánja, aki erre hajt:
Itt ősi csírák mállanak,
Vetélten a nagy sár alatt.

És fulladt nyár lesz erre majd,
Megbánja, aki erre hajt:
Mindent, mi érik, megzabál
A porban lappangó halál!

A sár, a por, a hópehely,
Mindent egyformán vermel el.
Értük hasad, nekik terem
Barázda, ágyék, értelem.

Most átalmennék a Tiszán,
De eltévedt a paripám.
A réten nincs egy árva nyom,
Hogy hol járunk, csak én tudom.

A hajnalcsillag búcsút int,
Hóban hadar öreg kocsink,
Halálos csöndben mendegél,
Holt földön halottas szekér.

(Csongrád, 1923 december)

BÚGÓ HÍVÁSOM

Búgó hívásom egyre ritkább,
Elfáradtam magam kínálni.
És nem vagyok züllött kanári,
Aki ünnepli a kalitkát.

Repültem szél és vércse ellen,
Kifogtam hálón, sanda tőrön,
De most toliamba fúr a csőröm,
Hogy felhasítsa puszta mellem.

Én nem tudok mást kitalálni!
Csak egy utolsó jajszavam van
És megdöglöm, mert egymagamban
Úgy sem tudok tavaszt csinálni.

TÜKÖR

Fekete Krisztus függ a fáklyafüstben:
A négernek koromsötét az isten.

Az állatoknak istene az ember,
A zöld mezőnek istene a tenger.

A tenger istene a déli kék ég,
Az éjszakáé a síri sötétség.

A rózsák szűzlányt imádnak, ha nyílnak.
Az esti villany istene a csillag.

Tükör az isten, hogy benne keresse
Képét, mi vágyik tökéletesre.

De bujdokoljon, járjon szemlesütve,
Akinek egyszer összetört a tükre.

Szeme hitetlen, hollóktól kivájt szem,
Ki nem lát istent, nem látja magát sem.

Érjen szememhez Krisztus gyenge ujja,
ó, hadd láthassam magamat meg újra.

Ne tűrje, hogy képét megint betörjem,
Hegessze be hát sebét a tükörben!

ISTEN JOBBÁGYA

Kong a klastrom kis harangja,
ősz piros harangja kong,
Dallamára hull a lomb
Domb füvére, vad hajamba.
Hallgatom kalaplevéve,
Szívdobogva, jámborul,
őszi lombok bronz-zenéje,
Mint a kámzsa, rámborul.

Ördögűző, őszi alkony
Lóbálja a füstölőt,
Ismeretlen úr előtt
Vad jobbágy-fejem lehajtom.
Isten, isten, ismeretlen,
Érzem, itt vagy, erre jársz,
Lágy harangban, halk szelekben
Rámfonódsz, miként a lánc.

Emberekkel és vadakkal
Dúljon a harc nélkülünk,
Jobb, ha már megbékülünk
Vihatatlan várfalakkal.
Nyári vásár, nyári asszony
Ne idézzen ördögöt:
Üdvösséggel vár a klastrom
Őszi tömjénköd mögött.

Klastromod kövére rogynék
S vallanálak szüntelen,
Ám a ködben nem lelem,
S imádkozni nem tudok még.
Isten, isten, jöjj, palástolj,
Mert hitetlen, védtelen
Állok itt és a haláltól
Féltem őszi életem.

---

3.

Kritikákból, elemzésekből:

„Zsolt Béla Pesten magyar-latin szakos, de az elsők közt sorozzák be; a háborúból súlyos sebesüléssel tér vissza, Nagyváradon ápolják, ahol 1918-ban újságíró lesz, és itt derül ki, hogy noha költőként Ady is becsülte (talán azért, mert egyértelműen Ady-epigon volt?), igazából a prózához, azon belül is a politikai publicisztikához van tehetsége. Innen indulva Zsolt fokozatosan az egyik legjelentősebb politikai újságírója lett a két világháború közti Magyarországnak – gondolkodásban, nyelvhasználatban egyaránt radikális; metsző humorú, villogóan okos, ragyogó politikai elemző, megalkuvás nélküli, félelmetes debatter. Budapestre 1920-ban jön; előbb Bródy Sándor támogatja, aztán hamarosan felkapott zsurnaliszta lesz, az Újság – Márai mellett – legnépszerűbb kolumnistája, majd a harmincas években A Toll című, szerfölött urbánus lap főszerkesztője; itteni tevékenysége legnevezetesebb eseménye az Ady- felülvizsgálatot kezdeményező Kosztolányi-cikk közlése 1929-ben, illetve József Attila „kivégző” kritikája Babits Az istenek halnak, az ember él című kötetéről, 1930-ból.” (Forrás: A kikosarazott hazafi. Bán Zoltán András / Magyar Narancs, 2008/13)

A háborút megjárt filozopter és ifjú költő Zsolt Béla nemzedékének zsenijéhez, Ady Endréhez zarándokolt el az erdélyi Csucsára, a Boncza kastélyba 1918. július negyedikén. Csinszka zavartan fogadja a teljes hétre érkezett vendégeket, Fehér Dezsőt, a költő régi cimboráját, a Nagyváradi Napló szerkesztőjét. Ady sehol. Mire rátalálnak, napi bor-adagját követeli. Csinszka a helybeli korcsmárossal egyezett meg abban, hogy a nyolc literes adagot felvizezi, de a vacsora így is botrányba fulladt. Ez már nem az az Ady, aki a magyar zsidóság védőjének szerepében lépett fel, aki nem csupán az asszimiláció tényét fogadta el, hanem felismerte, ahogyan ő fogalmazta, „a két nép egymásra ítéltségét.” Zsidóság, magyarság egy furcsa táncban, a „Korriboriban” forrtak össze, se élni, se halni nem tudnak egymás nélkül. Ady merészelte kimondani, hogy a zsidó örök ürügye minden bajnak. „Nekünk sok zsidó kell. Hadd üthessük őket, mikor a Sors reánk pacskol, mikor Eget és Földet vádolunk, mikor kitör belőlünk a rejtőzködő bestia” (…)
A Boncza kastély körüli erdőben a magába roskadt Ady rámered az előtte hódoló Zsolt Bélára, aki így emlékezett a találkozásra. „Csinszka eltűnt az útkanyarodónál s kettesben maradtam Adyval. Nagy rajongásomban, zavaromban és csalódottságomban sehogy sem tudtam elkezdeni a beszélgetést. Ady most teljes arccal felém fordult s kaján vigyorgás közben, szinte provokatívan ezt kérdezte:
– Zsidó vagy?” (Forrás: Ungvári Tamás: Zsolt Béla Adynál. Remény, 2007. tavasz)

„Zsolt Béla a nagy magyar lírai fellendülés reprezentánsainak tanítványa, abban a komoly és nemes értelemben, amelyet a továbbfejlődés nemcsak megtűr, hanem meg is követel. Éppen ezért nem fogok megelégedni nála a mesterek nevének egyszerű megemlítésével. Tulajdonképpen nem is X vagy Y hatásáról kellene beszélni (néhány vers kivételével, melyekből egyes régebbi írók visszhangja túl élesen csendül ki), hanem arról, hogy nagy általánosságban Zsolt Béla is ahhoz az európai irányhoz csatlakozik, amelyhez annak idején X és Y csatlakoztak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy e költeményekben nem annyira az újszerűséget, mint inkább a sokat ígérő, máris kész értékeket kell hangsúlyozni.” (Forrás: Szabó Lőrinc recenziója Zsolt Béla Minden hiába c. verseskönyvéről. In: Könyvek és emberek az életemben. Prózai írások. DIA)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ