Vajon lehetséges-e morális GPS-ünket leállítani, aztán újraindítani úgy, hogy eltűnjenek az ismert irányok és viszonyulások, és úgymond szűz területen induljunk el, immár lelkiismeretünk sugallata szerint? Vagy kevésbé digitális szóképpel élve: nézhetünk-e ártatlan tudatlanként az életünkre, annyi tapaszatalat, tudás, elvárás, beidegzősés láncait lerázva? Aligha…
De másként talán nézhetünk… igaz, legtöbbször irtózatos ütést kapva. Vagy csak egy lövést…
Ez a magyar címe – Csak egy lövés (1991, rendező: Mike Nichols, eredeti cím: Regarding Henry) annak a filmnek, amelyhez most szeretnék egyrészt kedvet csinálni, másrészt ennek kapcsán kicsit elmélkedni kovid-szétszaggatta életünk dimenzióriól.
A filmet bizonyára sokan ismerik, hiszen szupersztárok játszanak benne – az akkor még fiatal Harrison Ford és az általam nagyon-nagyon szeretett Annette Bening. Amerikai film a javából – kiszamítható ívvel, üzenettel, de mégis a szívünkig ér, különösen most, hogy az el-elakad az elnéptelenedő esti utcák szorongó magányába nézve.
Nem ez az első film, amely a sikeremberség talmi csillogását veszi célba, és erős a gyanúm, nem is az utolsó, mert köztudottan az emberi faj sosem okul. Mégis, a benne rejlő gondolatiság minden klisé ellenére, méyebbre talál, köszönhetően a remek alakításoknak – és ebben a két húzónév mellett nagy része van az elsöprő vitalitású gyógytornászt játszó Bill Nunn-nak és az elbűvölő kislánynak, aki a házaspár gyermekét alakítja (Mikki Allen).
A történet néhány mondatban a következő:
A sztárügyvéd Henry Turner egy fatális véletlen folytán belesétál egy bolti rablás kellős közepébe, és két golyóval a testében zuhan a járdára. Így is szerencséje van – a hírek úgy mondanák: „nem vesztette életét”. De valójában igen: elveszett az élete, a régi, mert mindent újra kell tanulnia – beszélni,járni, olvasni, írn i- és semmire sem emlékszik abból, amit korábban olyan elánnal rakott össze.. De mi is az? Egy megalomániát tükröző lakás, sztárügyvédeket megfogadni nem tudó al- és felperesek fölényes és gátlástalan letiprása, a felső tízezer partijain való poziciókeresés, -leosztás, egy agyondreszírozott, frusztrált kislány (akivel nem beszélget, mert ő csak kinyilatkoztat), fölényes semmibevétele mindenkinek, aki „alatta van”- titkárnő, a ház portása, bejárónő – na és persze kihűlt házasság, pásztoróra hetente kétszer a Ritzben (pénz, mint nyilvánvaló, nem számít)…
Na, ezt most mind elfelejtette. Baj? Hát nem, de idő kell ennek megértéséhez. Mert valójában új lehetőséget adott neki az élet ahhoz, hogy korrigáljon. Ezt persze csak mi látjuk, hiszen a főhős nem-tudásának része, hogy képtelen beazonosítani a hibákat, amiket korábbi életében elkövetett, mert nem emlékszik rájuk. A hibákat abban a távoli, ostoba és sikeres életben azért követte el, mert elfelejtette, mi a helyes, pedig bizonyára úgy kezdte, hogy tudta, csak aztán jöttek az „esetleg”-ek, a „ha figyelembe veszem”-ek, a „jó, hát végül is”-ek, az „ez azért nem olyan nagy ügy”-ek, és ahogy lépdelt tovább ezeken a mondatokon, a „helyes” zöld mezője már elhalványult a megnyert ügyeket ünneplő koktélpartik profitgőzös mámorában.
A film igazán emlékezetes része nem csupán az, ahogyan Henryt kihúzzák a rehabilitációs intézetben a fizikai és mentális zavarból, hanem ahogy – Tolsztojt evokálva – a „kellemes és ildomos és szörnyű” élet csontig hatoló hidegét elfelejtő lélek a helyes és jó eredeti értékének mentén haladva ismerkedik újra a világgal, és egy emberrel, akit egyre kevésbé szeret: valamikori önmagával. Henry valójában gyermek lett újra, és mondjuk ki: pokoli mázlista, hogy van ideje javítani. Ez a döbbenetes szemléletváltozás többségünknél csak akkor jelentkezik, amikor már késő – leginkább a halál küszöbén, vagy egy nagyobb betegség alatt. Milyen nyilvánvaló akkor az, amit nem látunk KÖZBEN – hogy a mobiltelefon nyomkodása helyett fel kéne hyvni a nagyit, vagy ki kéne hajolni az őszi estébe, és felnézni a Kosztolányi által megénekelt reszkető csillagokra. Beszélgetni az idős nénivel a szomszédban, csak úgy venni egy csokit a barátomnak, nem letorkollni a locsogó mamát az ebédlőasztalnál, nem forgatni a szemünket, ha a nagybácsi már megint a diákéveiről sztorizik, és folytathatnám, bár tudom. ezek is klisék… lassan végleg elhalványulók…
A sikeres Henry Turnerrel nem tud mit kezdeni az újjászülető – de a szeretet elfelejtett nyelvét is újra tanuló – új Henryvel; a családja annál inkább. És megszeretik azok is, akik „lejjebb ” vannak, akik csöndben viselték a valamikori sztárügyvéd pökhendiségét és megvetését. Henry megtanul érinteni, ölelni, szerénynek lenni, kevéssel illetve persze a legtöbbel, a szeretetteljes élettel beérni. Így válunk el tőle a filmben, és ha amerikai, ha nem a film, akkor is ott halljuk a végén a katarzis fő mantráját: ” Változtasd meg életed!”
Most, 2020 első adventi vasárnapján kevés film üzenhet többet nekünk, akiket egy parányi vírus hirtelen arra kényszerített, hogy életünkkel szembesüljünk az univezális karantén csöndjébe zárva. Igen, talán máshogy kéne nekünk is gondolkodni erről: kaptunk egy második esélyt -ha szerencsések vagyunk, és a vírus megkegyelmez, akkor előbb, mint Julien Sorel vagy Iván Iljics . Bizonyosságunk halálos sebet kapott, de hiszen nem is méltó a gondolkodó lényhez az a magabiztosság, az a megelégedés, amiben éltünk. Rohanó lépéseink legalább este lelassulnak, talán belefáradunk a tévébe, sorozatokba annyira, hogy könyvet fogunk a kezünkbe, vagy azt a már alig ismert másik kezet, amely a „lélektől lélekig” tartó irdatlan távolságban oly régen várta ezt hiába.
Szóval, talán újratervezhetünk, ha ad időt hozzá az emberi értelem csodája, amely – hiszem- elég erős lesz ahhoz, hogy útját állja az egyelőre regnáló vírus pusztító erejének. Nézzünk hát magunkba, merítsünk vigasztalást abból, hogy módunk van felkészülni: ha egyszer végre a „fortélyos félelem” helyett újra az erejét visszanyert élet igazgatja a világot, úgy sétálhatunk a szabadság elfelejtett levegőjében, hogy nem félnénk találkozni önmagunkkal.
Az, akinek a születése közeleg, bizonyosan segít majd ebben minket.

Albert Csilla

1. candipharm:
   2022. december 16. 01:22

   candipharm