Az írás igen tökéletlen eszköze bizony az emberi kifejezésnek. Az élőbeszéd hangsúlyai, mondatbeli tagolása, hangerejének hullámzása híján, a szavainkat kísérő mimika és gesztusok nélkül sokkal nehezebb igazán jól megértetnünk magunkat. Hiányzik a visszajelzés is: a másik fél értő vagy értetlen tekintete s az arcvonásaiból folyamatosan kiolvasható reagálás a tőlünk hallottakra.
A betűvetésnek is vannak persze előnyei, „a szó elröpül, az írás megmarad” ősi igazságán felül is. Jobban megrághatjuk minden mondatunkat, tömörebbé, találóbbá tehetjük őket, sőt – kellő tehetséggel – szebb hangzást is adhatunk nekik. De aki nem vigyáz, az meg is botolhat, épp az élő és az írott szó különbözősége miatt.
Ha azt mondom beszéd közben: „apósa szakállát tépdeste”, akkor vagy tartok egy kis szünetet az apósa után, vagy nem. Ha tartok, ezzel világossá teszem, hogy az após tépdeste a saját szakállát. Ellenkező esetben nyilván a vő volt a szakálltépdeső. Csakhogy írásban ez a különbség hogyan jelölhető? Legfeljebb más szórenddel, vagy azzal, hogy határozott névelőt teszünk a szakállát elé.
Előfordul azért az is, hogy épp az élőszó félreérthető. Ezen alapul az ismert szójáték, amely a „gyerekecském”-et bontja „gyere kecském”-re. Nem szólva arról a tréfás kérdés-feleletről: „Te kergeted azt a kutyát?” – „Tekergeti a nyavalya!”

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)