Petrozsényi Nagy Pál: Családi csoportkép (anno 2012)

Október, délután öt óra. Szinte nyári meleg volt, s csupán enyhe szellő fújdogált. Bence ásítva biflázta a másnapi történelem leckéjét. Néha kinézett az udvarra, és hosszan elnézte, hogyan rajcsúrozik Bodri a macskával.
– Megtanultad már a leckédet, Bencike? – érdeklődött özvegy Almásiné, aki éppen fia és élettársa zoknijait stoppolta.
– Megtanultam – elevenedett meg a szőke, vékonydongájú legényke. – Most már mehetek játszani? – Hű de ugat a Bodri! Látogatónk van, anya.
Az ám, méghozzá Bence osztályfőnöke látogatta meg őket két másik tanár kíséretében. Hát ha eddig Bencének nem volt melege, most egyből kiütött rajta a verejték. De rosszat sejtve tessékelte be vendégeit a nyúlánk, ugyancsak szőke háziasszony is.
– Valami baj van, tanárnő?
– Ne ijedjen meg, ez csak a szokásos szülői látogatás.
– Értem.
Pedig dehogy értette, mert ha az, mit keres vele a torna- és matektanár is. Vagy újabban már hármasával járnak házhoz a tanárok?
– Foglaljanak helyet, kérem! Mit hozhatok? Sört, bort, pálinkát?
– Semmit – mosolygott rá az őszülő, rokonszenves arcú pedagógus. – Igazán nagyon kedves, de én sosem iszom alkoholt.
– Nekem sört! – huppant a jókötésű tornatanár egy rozoga fotelbe. – De jó hideg legyen ám.
– Nekem is, ha nem zavarom – így a számtantanár.
– Nagyon meleg ez az ősz – legyezgette magát az osztályfőnöknő. – Akós úr nincs itthon?
– Nincs.
– Kár, mert amit most mondunk, az rá is tartozik. A gyereknevelés végül is nem magánügy, azaz egyik vagy másik szülő kötelessége, hanem mindkettőjüké, amit az ön férje…
– Élettársam.
– Mindegy, ez semmit sem változtat a dolgokon. Szóval, amiről az ön becses élettársa, most mit hímezzünk-hámozzunk, megfeledkezik időnként. Igaz, vagy nem igaz?
– Igaz, de hát mit csináljak? Zsiga már csak ilyen, és én, bármennyire is szeretném, semmit sem tehetek ellene.
– Biztos? Legalább megpróbálta?
Az asszony jobbnak látta, ha erre inkább nem válaszol. Próbálta a fene! Még csak az hiányzik, hogy ez a vaddisznó idomítsa Bencikét. Hiszen akire ez rámászik, abból sem lesz más, mint vaddisznó. Na nem, a fiú az övé, és ő úgy neveli, ahogy őt nevelték valaha.
– Meg, csak tudja, Zsiga reggeltől estig dolgozik, amikor meg hazajön, eszik, kicsit internetezik, azzal már vége is a napnak, tanárnő. Mikor foglalkozhatna hát akkor a gyerekkel?
– Jellemző – mormogta a számtantanár. – És ki viszi el a balhét ilyenkor? Nyilván mi, amiért nem tanítottuk meg a diák urakat olvasni, írni, számolni.
– Ja – kontrázott a tornatanár.
– Miért, ez nem a maguk feladata? – csúszott ki az asszonyból, nem minden él nélkül, amiért a fiát újabban egyre többen kritizálják.
A tanárok szinte egyszerre pattantak fel a fotelből.
– Maga most viccel, vagy reklamál? – sápadozott a hegyes állú, apró szemű matektanár.
– Természetesen a mi feladtunk – tette a kezét a tanárnő kollégája kezére. – De képzelje csak el, mennyivel hatékonyabbak lennénk, ha önök is besegítenének néha, kedves anyuka. Passzivitás vagy ellenállás helyett, elvégre gyermekeink sikere a mindnyájunk sikere. A Bencéé éppúgy, mint a mienk, a magáé és a férjéé, bocsánat, élettársáé. Cáfoljon meg, ha ön másképp gondolja.
– Nem, nem, én is pont így gondolom – enyhült meg Almásiné a tárgyilagos, egyszersmind jóindulatú okfejtésre.
– Akkor jó. És most térjünk látogatásunk tulajdonképpeni tárgyára.
– Tudom, ne is folytassa! Láttam Bence jegyeit a számítógépen. Matekból bukásra áll, tornából hármas, magatartása elégtelen.
– Az, és ahogy telik az idő, egyre rosszabbul teljesít. Órára nem készül, házi feladatait összecsapja, vagy meg se írja, ugyebár.
– Lehetetlen! Én mindig ellenőrzöm, vagyis megkérdezem, tanult-e, mi a házi feladat meg ilyesmi.
– Aha, tehát maga így ellenőrzi Bencikét. Nahát, anyuka, én önt ennél okosabbnak képzeltem.
A testnevelő tanár figyelmeztetően köhintett.
– Egyébiránt most kivételesen másról szeretnénk beszélni magával.
– Én viszont nem – paprikázta fel magát az özvegyasszony. – Vegyék tudomásul, hogy kiveszem Bencét az iskolából, és olyan helyre iratom, ahol jobban megbecsülik az igyekezetét, szorgalmát.
A számtantanár álla leesett a csodálkozástól.
– I-gye-ke-ze-tét? Mancika, hova hozott maga bennünket?
– Igenis igyekezetét. Lehet, hogy a tanár urak ezt nem látják, de én igen, mindennap. Most tíz perce is a történelmet magolta, aztán jöttek maguk, és most ott reszket szegény a konyhában.
– Ez a szilaj, verekedő legényke? – csóválta meg fejét a tornatanár is. – Tudja maga, hány tanuló retteg az ön fiától?
– Verekedő? – halványodott el Almásiné. – Az én galamblelkű, légynek sem ártó kisfiam? Ezt nem tudom elhinni.
A látogatók sokatmondóan hunyorogtak egymásra.
– Hát kedves anyuka, itt valami nagyon nem stimmel – fújta ki orrát az osztályfőnöknő. – Bocsánat, ez a kellemetlen szénaláz még mindig nem akar kimászni az orromból. – Hápci!
– Egészségére!
– Köszönöm. Volna szíves közölni a becses hm… élettársával, keressen meg holnap reggel az iskolában?
– Már megint ő? – rezzent össze Akós Zsiga asszonya. – De hiszen már megmondtam… Rendben, ezen ne múljék, de hogy meg is keresi, azért már nem tenném tűzbe a kezemet.
– Amúgy jól megvannak egymással? Elnézést, ne vegye indiszkréciónak, csak mint osztályfőnök, a családi körülmények felmérése végett faggatom.
– Meg, persze. Zsiga nagyon rendes, családszerető apuka. Igaz, kicsit hirtelenharagú, és a magáét is megissza néhanapján. De csakis mértékkel anélkül, hogy bárkibe belekötne ilyenkor. Kérdezzék csak meg Elekes szomszédot, Szántóékat vagy bárkit a faluból!
– Egyet kifelejtett – jegyezte meg a matektanár csöndesen.
– Kit?
– Almási Bencikét.
Ez talált. A szőke asszonyból egyből elpárolgott a harci kedv.
– Tényleg! Ebben az esetben javaslom, kérdezzük meg gyorsan Bencét is – kapott a tornatanár az ötleten.
– Felőlem. De ha úgy sietnek, talán halasszuk inkább máskorra – szeppent meg a jó asszony, mert ha ezek továbbra is itt kérdezősködnek, szaglásznak, olyasmire is rájönnek, ami jobb lenne, ha hármuk, vagyis az ő, Zsiga és Bence titka maradna. – Egyedül azt árulják el végre, mért látogattak meg a tanár urak bennünket.
– Türelem, azért annyira nem sietünk – mondta a tanárnő. – Előbb hívja ide Bencikét, felteszünk néhány kérdést, aztán azt is eláruljuk, miért jöttünk.
– Kérem! Megyek, behívom a fiamat!
– Mi a véleményük a mamáról? – szegezte kollégáinak a kérdést, amint Almásiné elballagott a fiúért.
– Az az érzésem, mintha erősen félne valamitől – itta ki poharát a tornatanár.
– Nekem is – erősítette meg a számtantanár. – Ráadásul titkolódzik is előttünk.
A tanárok elnémulva várták vissza a háziasszonyt. Eltelt pár perc, de csak nem akart megjelenni.
– Ej, jöhetnének már, a fenébe! – türelmetlenkedett a számtantanár. – Hallgassátok csak! Úgy tűnik, vitatkoznak.
– Itt a fiam, parancsoljanak vele! – bukkant fel végül Almásiné Dávid Ildikó; arca, szeme égett, nemkülönben a Bencéé.
– Mit szoktál itthon csinálni, amikor éppen nem tanulsz? – hangzott el az osztályfőnök első kérdése. – Zenét hallgatsz?
– Nem.
– Internetezel, csavarogsz vagy… vagy dolgozol valakinek?
– Nem á, mit képzel? – tiltakozott a szőke nő. – Sem pénzért, sem ingyért. Hiszen még csak hetedikes.
– Vagyis semmi sem zavar abban, hogy tanulhass. A szomszédok?
– Engem nem zavarnak.
– És az apukád? – firtatta a matektanár. – Milyen viszonyban vagy a, hm, nevelőapáddal?
– Tiszteli és szereti – vágta rá gyorsan Bence édesanyja. – Igaz, Bencike?
A fiú még jobban elvörösödött, és hallgatott.
– Látja, milyen szégyenlős? No felelj szépen a tanár bácsinak!
– Igen, tisztelem – rebegte a fiú alig halhatóan.
– És Akós úr? – vette át a szót az osztályfőnöknő. – Ő hogy viszonyul Bencéhez, illetőleg magához?
– Megismételjem? Megismétlem, bár nem hiszem, hogy ez is idetartozik: Zsiga mindkettőnket megbecsül, úgyhogy jobb férjet nem is kívánhatnék magamnak.
– Remek! Ennek tiszta szívből örülök. Na és azok a sebek meg kék foltok? – mutatott Almásiné és a fiú arcára, karjára. – Azok honnan származnak? Ne ijedjen meg, csak kérdezem, de ha nem akarnak felelni, én azt is megértem.
Az asszonyban megint fellángolt az elfojtott keserűség, indulat.
– Értik a bánatot! Nem értenek maguk semmit sem. Egyébként elestem, ha már mindent tudni akarnak, Bencikét meg egy kóbor kuvasz harapdálta össze nemrégen. Ilyesmi bárkivel megesik, úgyhogy ha nincs más mondanivalójuk… – állt fel türelmetlenül mintegy jelezve, most aztán csakugyan nem ártana, ha láthatatlanná tennék magukat.
– Szóval semmi probléma.
– Úgy, ahogy mondja, kedves tanárnő.
– Mi meg azt szeretnénk öntől utoljára kérdezni, mit szólna ahhoz, ha Bencike egyházi fenntartású iskolában folytatná a tanulást?
– Mármint a városban? Azt már nem! Jó helyre jár ő itt falun is. Olcsóbb is, könnyebb is, mint naponta oda-vissza ingázni.
– Hát ha csak ez a baj, örömmel közöljük, hogy jövőre, de talán már idén is ilyen iskolába járhat Bencike, amennyiben beleegyeznek abba, hogy egyházi kézbe kerüljön az iskolánk.
– Egyházi kézbe? – csillant fel a szeme azonnal. – Az bizony jó lenne, mert ahol Isten parancsol, ott az ördög se nagyon szökdécsel. Aztán… izé… mibe kerülne ez a falunak?
– Semmibe. Csupán az az eklézsia kérése, akinek a nevében, kerestük fel magukat, hogy őszintén, mindenféle nyomás nélkül döntsenek, nehogy úgy tűnjék, miszerint ugyanaz ismétlődik, ami a földek kollektivizálása idején. Így aztán, ha a többség egyetért, akkor, de csakis akkor kerülhet sor a fenntartócserére.
– Én egyetértek. És a tanárok?
– Ki marad, ki iskolát változtat. Majd kiderül. Erőszak nincs. Valamennyien, tehát önök is, mi is saját belátásunk szerint dönthetünk.
Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat,
Csapjad össze, csapjad össze, csapjad össze a mancsodat.
– Zsiga! – suhant Almásiné az ablakhoz. – A szerencsétlen már megint bepöckölt. Kérem, vigyázzanak vele, mert ilyenkor…
– Hogyhogy? Hisz nincs is vasárnap! – ironizált a számtantanár.
– És amúgy sem köt soha senkibe – tódította a tornatanár.
– Bence, légy szíves, menj át a szomszédba játszani!
A fiú riadtan engedelmeskedett. Ismerte a dörgést, tudta jól, mi következne ezután.
– Ni csak, micsoda megtiszteltetés! – fedezte fel a tömzsi, kiálló szemfogú férfi a három vendéget. – Látom, éppen tanári értekezletet tartanak. Az igazgató úr? Ő nem jött el? Kár, mert nagyon örültem volna, ha őt is láthatom. Viszont itt van Mancika, bocsánat, Mancika néni, az osztályfőnökök gyöngyszeme! – lépett hozzá kissé dülöngélve a családfő. – Mancika néni – csókolt kezet a nyugdíj felé kacsingató pedagógusnak, azzal váratlanul, mielőtt bárki sejthette volna, mit akar, a tanárnő kezébe harapott.
– Jaj! – rántotta el kezét a tanárnő.
Kollégái ketten kétfelől azonnal lefogták a merénylőt.
– Siessen az igazgatóhoz, Mancika, és jelentse neki, mi történt! – kiáltotta oda neki a számtantanár.
A falu hetekig az Akós-ügyön csámcsogott.
– Dilis alkoholista! Az ilyeneket elvonókúrára kell küldeni – dörgedeztek egyesek.
– Ilyen a modern iskola: tanulót, szülőt egyaránt kiborít – summázták mások nagy bölcsen.
– Ugyan, az iskola! Az egész rendszer, emberek – kontráztak többen még ennél is bölcsebben. – És nem csak őket, az egész országot.
Akós úr maga szánta-bánta az esetet, és utólag bocsánatot kért Manci nénitől.
– Becsületszavamra, nem is értem, mért tettem, mert ha valaki, én igazán nem kritizálom magukat. Emlékezzék csak vissza, mire szoktam kérni a tanárnőt: fogják szigorúan a gyereket, mert csak akkor lesz belőle valaki, ha komolyan veszi a tanulást. Megbocsát?
A deresedő tanárnő válaszra sem méltatta, és nem sokkal ezután eltűnt a faluból. A Manci–Akós-ügy ezzel automatikusan lezárult. A tanári kar mélyen hallgatott, és az igazgató sem intézkedett tovább ezután. Ami történt, megtörtént, minek a dolgokat még jobban felfújni, melynek során bármikor egyéb anomáliák is felszínre törhetnek, akkor pedig lőttek iskolájuk jó hírének, a prémiumoknak, mindennek – ijedezett az igazgató, és fenemód megkönnyebbült, amikor az öreg hölgy egészségi okokból felmondott.
Rajta kívül talán egy ember örült még jobban: Akós Zsigmond, a kiálló fogú apuka. Igaz, hogy Mancika nénit szépen megkövette, de csak azért nehogy a tanárnő feljelentse valamiképp. Valójában tiszta szívből gyűlölte. Mint általában minden pedagógust. Ingyenélő népség! – fakadt ki néha a csehóban. Egész reggel csak kerepelnek, sétálnak, veregetik az asztalt és a tanulók kókuszát. Azt meg különösen nem tudta feledni, hogy iskolás korában minden évben pótvizsgára buktatták matekból és magyarból. Ha nincsenek ezek a tantárgyak, és nem macerálják örökké, szakmunkásképző helyett szakközépbe ment volna, onnan főiskolára vagy még feljebb. De hát hogy menjen, ha valamennyi felvételi vizsga magyarral indul és matekkal végződik? Hát igazság ez, mondjátok? – füstölgött, valahányszor benyakalt.
Annál nagyobb lelkiismeret-furdalást érzett Bencike. Nem mintha ő csípte volna a tanárnőt, de mégis csak miatta támadt rá a Nyúlfogú. Mennyivel jobban járt volna, ha Manci néni helyett inkább ő viszi el az irháját.
– Csakhogy erre semmilyen esélyünk, miután nem Zsiga lakik a házunkban, hanem mi az övében – világosította fel az anyja, amikor Bencike pokolba kívánta a mostohaapját.
– Akkor pucoljunk mi innen, még mielőtt megmérgezném.
– Jaj, édes gyermekem, hogy beszélsz így a Zsigáról? Elismerem, hogy kissé vérmes, nyers alak, viszont befogadott a házába. Vagy vissza akarsz menni az apádhoz, aki olyan kíméletlenül kergetett el bennünket?
A lakli tinédzser elkomorodva harapott az ajkába. Apák! Egyáltalán van rendes apa a világon? Ez a második még megjárná, ha nem csiccsentene be minden vasárnap. Ezért volna legjobb innen is eltűnni. De hova, a mennyországba vagy a pokolba, mert ahogy ő nézi, lehet hogy újabban már a mennybe is kapupénzt kér Szent Péter?
– Szeretnélek figyelmeztetni, hogy nagy muri lesz ám vasárnap.
– Mikor nem. Aztán miért nagyobb, mint egyébkor?
– Vasárnap tölti be Zsiga a negyvenet, úgyhogy viselkedj okosan, és ezt a vasárnapot is megússzuk.
– Ó, de örülök. Meghívtuk rá a papot is?
– Mi köze ehhez az atyának? – ütközött meg Almási Dávid Ildikó.
– Csak annyi, hogy jövőre ő lesz az új diri. Legalábbis én így hallottam, akkor pedig, ugye, érdemes bevágódni az atyánál.
– Édes fiam, megijesztesz – ráncolta össze homlokát aggódva. –Nem ilyen fiú voltál te ezelőtt.
– Miért, milyen voltam?
– Elégedettebb, jóindulatú legényke, aki a légynek sem tud ártani. Most? Folyton szurkapiszkálsz, berzenkedsz, és még abba is belekötsz, aki szeret téged, kisfiam. Mancika néni szerint ilyenek a kamaszok. Lehet, bár én is voltam kamaszlány, és én mégis szót fogadtam az apámnak, nem verekedtem a lányokkal, és komolyan vettem, érted, komolyan vettem az iskolát – nézett szemrehányóan fia szemébe.
– Én senkivel sem verekszem – mentegetődzött Bencike. – Mindig mások kezdik, én csak védekezem. Apa is örökké azt mondta…
A folytatást már lenyelte, ehelyett az a jelenet ködlött fel előtte, amikor az apja üvöltve dobta ki bőröndjeiket az utcára. Pedig ő még csak nem is alkoholizált. Egyszerűen az volt a bűnük, hogy nem dicsérték agyon, amiért fiatal nők után futkosott. Egyet el is vett azóta, aztán hogy ők hogy vannak, mint élnek, arra úgy látszik, csöppet sem kíváncsi, mert eddig még egyszer sem érdeklődött irántuk.
– Ígérd meg, hogy legalább a születésnapján nem ellenkezel Zsigával. Tudod, milyen, ha bekávézik. Megígéred?
– Meg.
Zsigát és a haverjait ismerve, akik szintén nem voltak angyalok, Almásiné nem minden ok nélkül aggodalmaskodott ennyire. Ott van például a lárva arcú Milovics – kereste vasárnap tekintetével a hírhedt mezőőrt, hátha otthon maradt ez egyszer. Nem volt szerencséje. Az bizony ott feszített egy feketére manikűrözött csontkollekció oldalán. Ennek az volt a hobbija, hogy kóbor ebeket édesgetett magához. Etette őket, gondozta, amiért cserébe sorba kínozta valamennyi kutyáját. Kit megvert, kinek a fülét, farkát vágta le, kiszúrta a szemét, vagy felakasztott. Amikor megkérdezték, miért tette, már sorolta is a bűneiket: ez szófogadatlan, Nero tyúkra, Hektor vendégre támadt, rápiszkolt a lépcsőre, szétrágta egyik cipőjét… Most viszont megtanulta, mit szabad, mit nem szabad tennie – magyarázta kifejezéstelen arccal, hidegen. Az új állatkínzási törvénynek hála most már egyre ritkábban bünteti így az ebeit, s csupán elvétve, akkor is csak alig hallhatón szűrődik ki a házukból egy-egy fájdalmas nyüszítés. Csűrös Ali, az egykori Csillag születik-es késdobáló. Na, ez sem éppen Bencének való társaság! Bronzbarna arc, acélos tekintet, mintha egy akciófilmből lépett volna elébük – szolgálta ki az asszony kelletlenül.
– Köszönöm, nagyon kedves, emellett csinos is – hajolt meg előtte a férfi elismerően. – Mondja, nem volna kedve fellépni velem a következő Csillag születik műsorban?
– Dehogynem – hallotta meg a kérdést a közelben bokázó vincellér. – Jó pénzért bármikor. Igaz-e, gyönyörűm?
– Már van benne légkör – mérte fel az állapotát egy szempillantás alatt a szőke nő. – Nem ettem meszet. Keressen ehhez, uram, más balekot.
– Én ennél százszor jobbat mondok, gyerekek. Miért várjunk vele a Csillagig, amikor megteheti akár most is itt, előttünk? – állt elő az ötlettel Milovics.
– Na várjunk! Nem egészen értem, mit akartok, vagyis értem, de mégis hogy képzeled? – fordult Csűrős Ali Zsigához. – Lépjek fel? Miért ne! Felléptem én már a cirkuszban is, tudjátok. Csak egy a bökkenő: ilyenkor a késdobálónak szoktak fizetni, és nem fordítva.
– A cirkuszban lehet, de ez itt az én házam, azonkívül a feleségem, nem te kerülsz veszélybe. Akkor igazság szerint ki kinek fizessen? – vágott vissza a férfi okosan.
– Köszönöm – hatódott meg Almásiné; lám-lám mégsem olyan vaddisznó ez a Nyúlfogú!
A vendégek tanácstalanul néztek egymásra.
– Sze-szerintem e-egyikünk se fi-fizessen se-senkinek – vágta el a gordiuszi csomót a dadogós pedellus. – Meg-megteszik ők ezt ne-nekünk ba-barátságból is mind-mindketten.
– Majd, ha fagy, és hó lesz nagy – tiltakozott a háziasszony.
– Akkor én sem – makacsolta meg magát Ali is.
– Majd én fizetek – pattintott a lárva arcú Milovics.
– Te? – meredt rá a vincellér.
– Én. Ha már eljöttem, mulassunk is egyet, a kiskésit. Mennyi lesz a gázsi, művész úr?
– Öt lepedő, vagyis ezres, ahogy a városban szokták mondani. De hogy lássátok, kivel van dolgotok, a kedvetekért kivételesen nem kérek egy fillért sem. Viszont ha Ildikó…
– Ildikó azt csinálja, amit én akarok, és én azt akarom, hogy szórakoztasson titeket. Bence, hozd ide a késeket a konyhából!
A fiú nem moccant.
– Süket vagy? A késeket!
– Nem hozom – válaszolta kurta tétovázás után a siheder.
– Micsoda? Elismételnéd, te kis fattyú!
– Nem hozom – ismételte egy fokkal bátrabban, mostohaapja szemébe tekintve.
Többet nem is mondhatott, mert a vincellér akkorát csapott rá, hogy Bencike krumpliszsákként dőlt a padlóra.
– Gyilkos! – ugrott élettársának az édesanya, és elkezdte összevissza tépni, karmolni.
Erre megkapta ő is a magáét, így aztán bal felől az asszony, jobb felől a fia szepegett-szipogott. A vendégek – családi perpatvarról lévén szó – diszkréten hallgattak.
– A-akkor én me-mennék, ha nem ha-haragszol – törte meg a csendet elsőnek az iskolagondnok, megpödörte bajszát, és sietve odébbállt, utána a többi, kivéve Milovicsot és excentrikus nőcskéjét.
– Hé, most mit izéltek! Fiatal még a nap, hova rohantok? Ali! Te is itt hagysz, a túróba!
– Nagy marha vagy te, barátom!
A fiatalasszony felnyögött. Aladár hozzásietett.
– Jól van? – törölte meg zsebkendőjével a nő arcát. – Szépen elbánt magával ez a nagyfiú.
– Hé! – penderítette el élettársa mellől a vincellér. – Veszed le róla a praclidat!
A két férfi tekintete egymásba fúródott.
– Na isten áldjon! Magának, szépasszony, meg javaslom… Eh! – rántott egyet a vállán Aladár. – A maguk ügye. Intézzék el maguk közt.
– Milyen finom, gáláns úriember! Nem mennél hozzá feleségül? Még szabad vagy, nyugodtan hozzámehetsz – gúnyolódott a házigazda. – Szavamra, remek partnerek lennétek. Néha felléptek egy-két lakodalomban, eladtok egy kis füvet, fát. Akár egy fél erdőt is, hiszen 100 méterre sem lakik az erdőtől.
– Füvet? Fát? – hökkent meg a késdobáló. – Milyen füvet?
– Elmagyarázzam? Tudod, olyasmit, amitől olyan szépeket álmodnak a srácaink.
– Te nem vagy eszednél!
A férfi hol elvörösödött, hol elfehéredett.
– Ti meg mire vártok? – dörrent a mezőőrre bosszúsan. – A produkciónak vége. Viszontlátásra!
– Hogyhogy vége? Hiszen meg sem kezdődött.
– Na: még egy kerge atyafi! Nem lesz itt semmiféle produkció.
– És ha mégis? – hörpintett fel egy pohár pálinkát a vincellér.
Még nem volt részeg, ám józan sem. Jólesően érezte, hogyan árad szét ereiben az alkohol. No még egy pohárral! Ettől mindent elfelejt: az iskolát, tanárait, mestereit, adósságát és Ildit is, akinek még a tiszteletét sem tudta eddig kivívni. Mindegy, már ezt is megszokta.
– Áldás, békesség! Mulassatok jól, de nélkülem.
– Én meg azt mondom: ha nem dobod ki íziben azokat a késeket, elmegyek a bíróságra, és befújlak. Anyám emlékére esküszöm.
Csűrös Ali megszeppent. Ismerte jól a komáját. Egy szavát sem lehetett annak elhinni. Kivéve, ha anyja emlékére esküdött.
– Üsse kő, nem bánom, bár igazából nem értem, mit akarsz ezzel elérni. A vendégek elmentek, azonkívül, úgy látom, Ildikó sem ugrál az ötletért.
A férfi bután pislogott. Hogy mit akar? Jó kérdés, de majd ráér erre felelni, ha teljesítik a parancsát. Igenis, parancsát, utóvégre itthon van, és itthon ő az úr. Nem Ildikó, sem a kölyke, de még a magasságos isten sem, hanem ő, Ákos Zsigmond, a vincellér.
– Ugrál, nem ugrál, megteszi, mert egy asszonynak mindig azt kell tennie, amit az ura parancsol – kortyantotta ki az utolsó csepp italt az üvegből.
– Hűha! Oké, oké, rendben van! Hozz öt kést, és kezdődhet az attrakció. Hanem előtte arra is meg kell esküdjél, és neked is – fordult a Buster Keaton-arcú mezőőrhöz –, hogy senkinek sem áruljátok el, mivel seftelek nagy néha. De tényleg csak nagy néha, mert hát a szegény embernek is meg kell élni valahogy, a kurva mindenit ennek a világnak.
– Esküszöm.
– Anyád életére?
– Anyám életére.
– Milovics?
– Mekkora hűhó semmiért. Ha előbb tudom, becsszó, a többiekkel együtt lelépek.
– Akkor nem esküszöl?
– Gyerekek! Ám legyen: esküszöm.
– Kösz. Még meghálálom. Zsiga, Bence a késeket!
A fiú az előbbi esetből tanulva szaladt a késekért.
– Ildikó! – fogta kézen a férfi, odavezette az ajtóhoz, és odasúgta az asszonynak: – Megpróbálok ráijeszteni Zsigára, de maga ne féljen, mert eddig még senkit sem sikerült leszúrnom – szellemeskedett derűsen. – Jól meggondoltad? – kérdezte a gazdától.
– Mit kell ezen meggondolni? Vagy nem vagy biztos magadban?
– Nem erről van szó, csak ezek a kések… Nem ilyen célból gyártották. De az is előfordulhat, hogy éppen akkor kapok infarktust, és máris hasba szúrtam a nejedet. Aztán belerepülhet a kés a torkába is, ugyebár, megsebezhetem a karját, mellét… Hú, képzeld magad elé, amint csorog a vér a testéből! El tudod te ezt képzelni?
– Én el – válaszolta Zsiga helyett Milovics, s máskor rezzenéstelen arcát pirosra festette az izgalom.
Meg akar ijeszteni – látott át a szitán egyből a vincellér. Hát ebből nem eszik! Az viszont több mint bizonyos, ha most igent mond, holnaptól az egész falu azon kérődzik, milyen trükkösen próbált megszabadulni Akós Zsiga a nőjétől. Ráadásul Ildi jóindulatát is eljátssza, már ha maradt belőle egyáltalán valami. Szerinte egy csöppnyi sem, és, ha jól meggondolja, már nem is szereti ezt az önhitt, finomkodó nőszemélyt. Ha viszont így van, fütyöl a falura, és a nagyságát is megszorongatja, de meg ám, a kutya úristenit ennek a világnak!
– Ne prédikálj, cselekedj! Hölgyem, Milovics, foglaljanak helyet a páholyban!
– Itt vannak a kések – nyújtotta át Bence sápadtan a késeket.
– Ne izgulj! A haja szála sem görbül meg – súgta oda Ali a srácnak is. – Köszönöm. Pereg a dob. Egy…
Hirtelen megtorpant. Azért hátha mégis meggörbül, és kit vesznek elő emiatt? Csűrős Alit, a Csillag születik győztesét. Akkor pedig ugyanoda jut, ami miatt produkálja itt magát. Egyik kérdez balról, másik kérdez jobbról, és percek alatt rájönnek, micsoda csillag ez a vásári mutatványos.
– Mi az, mire vársz? – türelmetlenkedett Milovics. – Kettő…
– Volna egy extrakérésem.
– Pfuj! – méltatlankodott Milovics fekete körmű és ajkú partnere.
– Szögezzük az ajtóra Ildikó fényképét – mutatott Ali Ildikó falon függő nagyított képére. – Végül is a produkció a lényeg, nem a cél, vagy, nekem aztán tök mindegy, választhatjuk a mamát is. Bocsánat! – kapott észbe riadtan; még egy ilyen baki és őt veszik célba a nő helyett. – Pereg a dob. Egy, kettő…
– Állj!
Almásiné kiegyenesedett. Eddig mintegy álomban figyelte, mit tesznek, mondanak körülötte a szobában, és csak fokozatosan fogta fel, milyen élettárshoz menekült, amikor kitette a szűrét az exférje.
– Azt hiszem, épp itt az ideje, hogy innen is lelépjünk – ballagott Bencéhez, és hirtelen elhatározással kézen fogta gyermekét. – Mindig sejtettem, de most már tudom is, hogy valami nem stimmel veletek. Főleg veled, tisztelt „férjuram”. Isten látja lelkemet, én mindent megtettem azért, hogy ne kelljen innen is elfutnunk. Főztem, mostam rád, gondoztam a kerted, udvarod, mire te… Még a kisöcsémet is elűzted, amikor munka nélkül maradva segítségért zörgetett az ajtódon. Tudod, mi történt vele azután? – szorította vissza kibuggyanni készülő könnyeit.
– Milyen kisöcsédet? Ja, azt az éhenkórászt! Nem tudom, de nem is érdekel – rúgott Zsiga a lába elé dörgölődző macskába.
– Hajléktalan lett, megbetegedett, végül elaludt. Örökre, itt, itt a karjaim között.
– Khm! – köhintett Csűrös Ali óvatosan. – Elnézést, hogy közbeszólok, de nem lenne jobb, ha mi most mégis…
– Menjetek csak! Viszontlátásra! Köszönöm, hogy meglátogattatok. Folytasd! – szólt a férfi rekedten Ildire, amint magukra maradtak. – Hadd halljam, mi van még a begyedben!
– Sok, nagyon sok még, galambom, de mikor, kinek mondjam el? Sze most is olyan piás vagy, hogy a szorzótáblára sem emlékszel.
A férfiba hirtelen belenyilallt valami. A szorzótábla! Istenem, de utálja. A tanárokat, gyerekeket, Ildikót… – cserdített le egy csattanos pofont az asszonynak.
– Gazember! – ugrott neki ekkor a hosszúra nyúlt tinédzser. – Miért vered mindig az anyámat?
– No nézd ezt a paszulykarót! – csodálkozott rá a családfő. – Csak nem te akarsz engem megverni?
Gyorsan leoldotta a derékövét, azzal el kezdte csépelni a fiút is.
– Fuss, menekülj! Mindjárt jövök én is utánad.
Bencike hátrált pár lépést, majd sarkon fordult, és, szégyen a futás, de hasznos, kiperdült a szobából. Anyja a szekrényhez, és lekapott róla két bőröndöt.
– Te itt maradsz. Majd, ha én rúglak ki, elmehetsz. De addig azt csinálod, amit én mondok, és én most azt mondom, húzd le a bugyidat.
– Tessék? – akadt el a nő lélegzete. – Te tényleg teljesen eláztál.
– A francba, most mit izélsz? – lépett közelebb a férfi az asszonyhoz. – Hát nem látod, hogy majd megveszek érted?
Almásinéból kipukkant a nevetés, és még akkor is nevetett, amikor a vincellér lefektette a padlóra.
– Nevess csak! Nagyon bírom, amikor mosolyogsz – szakította le róla a bugyiját, szétfeszítette a combjait, és habozás nélkül elvette, amit amúgy már sohasem kapott volna meg az asszonytól. – Jó volt, mi? – hengeredett le dolga végeztével Ildiről.
Magabiztossága visszatért, és most már ő is mosolygott. Így kell megoldani a nőkkel a dolgokat, mert ezek mindig a puncijukon keresztül nézik a világot.
A törékeny, szőke nő testileg-lelkileg megtörve nyúlt el a szőnyegen. Így feküdt vagy tíz percig, majd szótlanul, élettársát tekintetre sem méltatva kivánszorgott a szobából. Zsiga nyugtalanul bámult utána.
– Hű, a mindenit! Ez megy a fia után – ütött a homlokára hirtelen. – Ildikó! – sírült ki ezután ő is a szobából. – Megállj, te vipera!
Almásiné megszaporázta lépteit, a vincellér úgyszintén. Így kergetőztek egy ideig körbe-körbe az udvaron.
Beesteledett. A hold kíváncsian kukkantott le rájuk az égboltról. Egyszer csak megreccsent valami a nő mögött. Volt az udvaron egy régi-régi, használaton kívül helyezett kerekes kút. Ennek az oldalába rohant véletlenül a vincellér, mi több, bele is esett a szerencsétlen.
– Segítség! – kiáltott fel a kerekes kút mélyéről.
De Almásinén és Bodrin kívül senki sem hallotta.
– Vau, vau!
A nő megtorpant, kicsit hallgatódzott, majd odabotorkált a kúthoz, és lenézett.
– Húzz már ki innen, te boszorkány!
Eltelt egy perc, aztán még egy. Az asszony meg csak állt, álldogált kibontott hajjal, mereven a régi kútba bámulva.
– Segítség! Nem tudok úszni. Segíts…
Egy utolsó csobbanás, azzal átvette „egy tücsök csendes birodalmát.”
Amikor a fiú úgy éjfél körül beosont az udvarra, anyja ugyanott ült, mint pár órával azelőtt.
– Lefeküdt a Nyúlfogú?
– Bencike, Bencike, már megint hol csavarogtál? – rezzent össze Almási Dávid Ildikó. – Egy ilyen kisfiúnak már ágyban kellene lennie. Gyere, lefektetlek – próbálta ölbe venni Bencikét. – Hű, de nehéz az én kisfiam, mikor nőttél meg te ennyire? Így, aludj csak! – takarta be gyöngéden odabent. – Már mindenki aluszik, Bodri, édesapa, nagyanyó…
– Nagyanyó? De hiszen ő már réges-rég meghalt, édesanyám.
– Jaj, ne viccelj! Az ilyesmivel nem illik viccelni. Csak alszik, aludj te is, csillagom!

Tente, baba, tente.
Itt van már az este.
Elment apa a malomba,
Őröl búzát, hoz kenyeret;
Bence eszik lágy kenyeret.

2020. december 1.

Szóljon hozzá!