A diófa már rég felemelte árnyékát a gyepről,
A kertben el-nem-fagyott árvácskák rorátét tartanak.
Tengetik napjaik. Harangzúgás omlik le a mennyből.
Hangkoporsóban virágok jonhai dért csillantanak.

Volt jó is ebben az őszben. Teraszunkon muskátli nyílt
decemberig. Hajnalban munkába menet visszanéztél,
Tekintetedre a fagytól menekülő virág kinyílt.
Kelő nap izzított felhőuszályt, s mintha csak zenélnél,

cipősarkad koppanásai ébresztették a tájat.
Ma feledni tanulnék. Minden alkonyatnak temetni
valót hagynék. De hiába hallom roppanni az ágat
sors-erdőm szélén a fagyban, szemedet látom nevetni.

December van, belém fagy lassan a novemberi emlék.
Feledni nem tudok. Érett szőlőszemben alszik a nyár.
Vágyam vezet a fagy határáig. Ez még nem a nemlét.
Nem imádkozom, csak őszülök. Utamon valaki vár.

2020. december 2.