Minden nyelvnek megvan a maga muzsikája, de kérdés, hogy ezt ki mikor hallja szépnek vagy csúnyának. Egy közeli barátom lengyel felesége például előbb hallotta, mint értette az undorító szót. Felfigyelt rá. Milyen szép hangzása van! S mégis milyen komor képpel mondják ki ezek a magyarok! Megnézte a szótárban, s elképedt. Hát ez hogy lehet?
Az ő lengyel füle nem csalt. Csak épp nem tudott vele magyar módra hallani. Nálunk ugyanis ez a szó egyrészt az unalmas, undok, ronda hangulati vonzáskörébe tartozik, másrészt – kissé távolabbról – abba az u-gató kórusba, amelyet számos melléknevünk első (vagy egyetlen) szótagjának u, ú hangja von egy bokorba. Olyanokra gondolok, mint a csúf, rút, utálatos; a csúnya és a rusnya; a tunya és a lusta; a sunyi és a sumák; a mulya, a surmó, a suta, a buta és a bugyuta; a szutykos és a szurtos; a kurva, a durva és a cudar; a zsugori és a fukar; a szuszimuszi, a tutyimutyi stb. Még egy-két tucatnyit elsorolhatnék annak bizonyságául, hogy az e körbe tartozó melléknevek majdnem mind pejoratív – rosszalló – értelműek. Csak kivételesen akad köztük egy-egy semlegesnek mondható kurta vagy puha, s még kivételesebben egy-egy elismerő dús, sudár vagy csudás. (…)
Hogy a magyar fülnek mi szép, mi nem, annak a titkát már sokan boncolgatták. Tudós nyelvészek is (említsük még meg közülük legalább Zolnay Bélát és Fónagy Ivánt), de írók is, költők is, Kosztolányi Dezsőtől Erdélyi Józsefig. Abban a legtöbben megegyeznek, hogy nyelvünk szavai nem tekinthetők egymástól teljesen független, különálló egységeknek, hangulatukat illetőleg sem. Bizonyos hangok, hangcsoportok, többé vagy kevésbé szorosan, de összefűzik őket.
Hogy az ilyen vonzáskörök hogyan jöttek létre az idők folyamán, az éppoly örök titok marad, mint hogy egy-egy szó hangalakjához miért kapcsolódott valaha ilyen vagy olyan értelem. Egynémely törvényszerűség mégis megállapítható. Például az, hogy hangulatkeltő ereje – az egyes szófajon beszédbeli szerepénél fogva – elsősorban a minősítő melléknevek, másodsorban az igék hangalakjának van. A főnevekének viszonylag ritkán: csak ha valamiért azok is minősítő jellegűek.
A nehezebben kiejthető, a beszélőtől nagyobb izomerő kifejtést igénylő hangcsoportok … könnyebben keltenek – legalábbis a mi fülünkben – diszharmonikus hatást. Tegyük hozzá: többnyire szintén a szófajoktól függően. Az ocsmány szót például már hangalakja – főleg a csm torlódás – miatt is rosszallónak érezzük. A becsmérel, a pacsmagol is elég erős negatív hangulatot hordoz. A kocsma már csaknem semleges, a kucsma pedig egészen az.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)