Istentisztelet után kiléptem a templom elé, megmerítettem a tüdőmet a patak-hűs hargitai levegőben, majd rágyújtottam egy filter nélküli gondolatra, ami a Naṭionale-nál kellemetlenebb füsttel lebegett körül, nagyon remélve, hogy rajtam kívül más senki nem érzi. Ennek a speciális cigarettának egy-egy kérdés alkotta a két végét: Utazom, most azonnal, vagy ebédelek? Az előbbit szívtam, az utóbbi pedig holdnyi parázzsal égett, pontosan a gyomrom magasságában. Közben figyeltem a libatempójú exodust, köszöntem ennek is, annak is, dőltem erre is, arra is, mint akit elölről a reménytelenség, hátulról meg a reménység hullámai lökdösnek. Már éppen eldobni készültem a cigarettámat és kilépni ebből a nevetséges tengerből, amikor odalépett hozzám egy piros arcú, alacsony, hatvanan túli öregember. Kalapja alatt elevenen nyüzsgött az érdeklődés, mint kosár alatt a kiscsibék. Megemelintette a kalapját, és megkért, legyek a vendége. Őszintén szólva: fiatalabb és nőiesebb társaságra számítottam, de abban az állapotban – immáron az üres templommal mögöttem, előttem meg azzal a parázsló holddal a nadrágszíjam horizontján, amit már nemcsak éreztem, kezdtem látni is, mintha felrobbantották volna –, mint Zákeus, úgy ugrottam le kétségbeesésem fájáról, megfogadván magamnak, hogy gyomrommal szembeni főttétel-tartozásomat négyszeresen törlesztem.
Egymás közelebbi ki- és mi létét tisztázó néhány felderítő kérdés után elindultunk ki a kapun, s aztán fel a kavicsos utcán. Elől két kisgyermekként, az árnyékunk, hátul meg a nap.
– Messze tetszik lakni? – kérdeztem, mert a szemem előtt már tejutak lebegtek, pedig még szemüveget sem viseltem.
– Csak ahajt – válaszolta az öreg, székely lakonikussággal, amiből nekem az következett, hogy messzibb, mint „ehejt”, méghozzá végig fölfelé.
Egy darabig szótlanul mendegéltünk; az öreg hátravetett kezekkel – úgy könnyebb a haladás.
Hirtelen megállt, arcát az arcom alá nyomta, fölemelt mutatóujjával magára gereblyézte figyelmemet, és azt mondta:
– Volna egy kérdésem.
– Tessék – mondom.
– A fiammal behajtottunk egy vitatkozásba, már jó egy éve, és azóta se tudunk kihajtani belőle.
Ez nem az én napom, gondoltam magamban; vendégnek jöttem ide, és bíró lett belőlem, méghozzá éhes bíró.
– Hát mi van a szekérben, hogy olyan makacs?
– Az evolúció.
Majd hanyatt estem. A Hargitán még senkit nem hallottam kétségbe vonni Isten szerzői jogát a teremtéshez. Salamoni bölcsesség vagy Nagy Sándor kardja szükségeltetik egy ilyen gubanc megoldásához, magam pedig, az adott pillanatban, csupán korgó gyomor fölött kóválygó fejjel rendelkeztem. Három generációt – Istent, az apát és fiát – közös nevezőre hozni teli gyomorral sem egyszerű feladat.
– Mit mond a fia?
– A város összeboronálta azzal a Darvassal.
– Aki kitalálta, miből lett a szarvas?
– Azt mondja, a hét nap nem hét nap.
– És a bácsi mit mond?
– Mit mondanék? Én csak hajtogatom a Bibliát, de ő mindent a saját oldalára csavarint. Kibékülnék én a fiammal, légyen tőlem a hét nap akárhány év, de akkor Istennel kerülök élbe. Átok volna a szemfedőm, ha ebbe behajtanék. Háromszor lódítanék: egyszer Istennek, egyszer a fiamnak, és egyszer magamnak.
A mindenségit! Békében kell hagynom Istennel, és ki kell békítenem fiával: az pedig még csak nincs is jelen. Megnyerni egy csatát az ellenfél távollétében. Ilyen bravúr még Napóleonnak sem sikerült. Kínomban Szókratészhez, a dialógus atyjához fohászkodtam.
– Mondja, bácsi, fájt–e már valamije?
– Fájt hát, ha jól számolom, mindenem.
– Mije fájt a legjobban?
– Ejsze a fogam. Egy egész hetet vacakolt.
– Hosszú volt az a hét?
– Sohse ért véget.
– Hát háborúban volt-e?
– Voltam én! Négy esztendőt, a magyarokkal.
– Hosszú volt?
– Még most is tart.
– Boldog volt-e?
– Boldog? Ejsze.
– Mennyi ideig?
– Keveset.
– Az mennyi?
– Egy búzaszem. A konkoly eltaposta.
Időközben karon fogtam az öreget, hogy beszéd mellett mi is haladjunk. Ha rajta múlik, még mindig a templom környékén őgyelegnénk, kozmikus távolságra az ebédtől.
– Nos, látja, itt van a kutya elásva. Mindkettőjüknek igaza van, a bácsinak is és a fiának is. Az idő akkora, amekkorának érezzük. A vas is melegen nagyobb, hidegen kisebb. Istenről is azt írja, hogy nála ezer esztendő annyi, mint egy nap és egy nap annyi, mint ezer esztendő, valószínűleg attól függően, hogy milyen kedvében van. A tudósok fogfájásszerű kínban vergődnek a világ keletkezését illetően, és közben állandó háborút viselnek egymás ellen – nem csoda hát, hogy boldogtalanok, és a hét napot több milliárd évnek érzik. A fiának kissé megnőtt a feje a sok tudománytól – ezért látja tágasabbnak Isten műhelyét. A bácsi viszont boldog a hitében, és azt is elhinné, hogy Jónás nyelte le a cethalat. Az idő a tér fonákja. Ha kevés, szabadok, ha sok, valamilyen állapot rabjai vagyunk. Boldog embernek egy évszázad annyi, mint madárnak egy ringó faág, ami azonban nem tagadja a fa létezését. A fáradt, tűző nap hajszolta vándornak a fa csipetnyi enyh, a hernyónak viszont a végtelen idő. Ahány teremtés, annyi idő.
Kevés meggyőződéssel, de politikusan beszéltem. Magamban restelltem is egy kicsit. Jó szándékú gondolataim ködéből az öreg értelmes arcára pillantottam, és úgy láttam, hogy az egyre elégedettebb. Nem érthette, hiszen nekem is csak halvány sejtelmeim voltak ezekről a dolgokról, de célomat elértem.
– Jól szólt – mondta jókora emésztés után –, ki fogok békülni a fiammal. Hiszen egyazon vas, csak neki forró a feje.
Megérkeztünk. Az alacsony, takaros udvarú, az utca felé is nyitott tornácú parasztházból bódító csirkesült illata áradt. Beszélgetésünk idejére a gyomrom tisztelettudóan félrehúzódott, de most, dolgom végeztével, olyan ujjongással sütötte el savas petárdáit, hogy a Hargita fölött kivirágzott az ég.