Az óvoda és az I. osztály emléke az irgalmas nővérek zárdájába visz vissza. Valami titokzatos, zárt világba, melynek értékét, javát, gyermekként fel nem érhettem, meg nem érthettem. Falai közt csendes, nyugodt élet folyt. Különös, már–már azt mondom, hogy transzcendens hangulatot árasztó folyosók, gondozott udvar, a Lourdes-i barlangot idéző Mária-szoborral, és a gyümölcsös kert. Imádság. Mindenekfölött ott magaslott a kálváriadomb a kápolnával. Aztán törés: a nővérek eltűntek az épületből, befogadottként éltek pár évig a valamikori bányabirtokos Bakó-családnál. Aztán végképp elmentek a városból is. A katedrán civil tanítónők és tanítók váltották egymást.
Az V. osztálytól tanárok, többségükben tanítói képesítéssel. Mint kisdiák igyekeztem megfelelni a szülői és pedagógiai elvárásoknak. A sok gyerek párhuzamos osztályban tanult, akkor még önálló magyar tanintézményben. Senkinek, a románságnak sem jutott eszébe, hogy ez rendellenes lenne s nem a dolgok természetéből fakadna: mindenki tanuljon a maga anyanyelvén, a maga nemzeti/nemzetiségi közösségében! A folyamat zökkenőmentes volt. A bizonyítvány rendre jó, jeles – mondhatnánk ma.
Erre jött a váltás: nagybányai gimnázium első évnegyede: négy tantárgyból szekunda. Nehéz volt elfogadni, hogy az előbbi tanév kiváló tanulója így leégjen. Mily kiábrándító lett volna apámnak, ha megtudja! Anyámnak mégsem titkolhattam, hisz valakinek alá kellett írnia a bizonyítványt. Fogadalom: több szorgalom. A második évnegyed már elfogadható eredménnyel zárult. Szerencsémre! Hisz 1955. február 5-én született meg az a román tanügyi rendelet, miszerint, aki a második negyedévben háromból vagy több tantárgyból megbukott, automatikusan kizárták az iskolából. Megúsztam.
Az első tanévben internátusban voltam. Furcsa, ismeretlen világ volt. Nem éreztem jól magam benne. Másod évben otthonról jártam, vonattal. Hajnalban, négy óra után kellett kelnem. Reggel 5 órakor indult a vonat, délután értem haza. Harmad évben a nyári munkával keresett pénzből vett Victoria kerékpárral róttam az utat: 12 km oda, 12 km vissza. Az ingázásnak volt/lett egy súlyos következménye: nem vehettem részt a kollégáim szórakozásaiban, összejövetelein. Nem alakult ki bennem a társas kapcsolatok építésének mechanizmusa, osztálytársaimmal sem voltak bensőséges baráti kötődéseim, később is félszeg voltam/maradtam. Ami fontosabb: az érettségi – egy nap nyolc tantárgyból szóbeli vizsga. Jól sikerült.
Az előbbieknél is nagyobb próbatétel volt az egyetem. Nem a bejutás, mert egy épp akkor – 1957-et írt a naptár – hozott párthatározat alapján a munkás– és parasztszármazású diákoknak – pozitív diszkriminációnak köszönhetően – külön felvételit rendeztek; tartományonként meghatározott helyet és ösztöndíjat biztosítottak. Ehhez apám bányamunkás léte jó ajánló levél volt. Beilleszkedésem, egyfelől az említett személyiségjegyek – visszafogottságom, bátortalanságom, zárkózottságom – miatt nehéz feladat elé állított. Nagyon megszenvedtem a szülői háztól való hosszas távollétet. Öt év alatt, vakáción kívül, csak kétszer voltam otthon. Volt egy másik ok is, ami miatt lépéshátrányban voltam: a pályaválasztásban nem annyira az én vágyam, döntésem, hanem apám álma dominált. Bár a szak választása – a történelem és a magyar irodalom vonzott – tudatos volt, de a belső tűz, ami az igazi előrehaladás mozgatórugója lett volna, hiányzott. S ez nem volt elég. Egy, elsőéves koromban készített szemináriumi dolgozat felolvasásakor, az izgalomtól rosszul lettem, ami a későbbiekben „kibúvót” jelentett nekem az efféle feladat alól. Ez, később, súlyosan visszaütött! Nemcsak abban, hogy nem mélyültem el eléggé az ismeretek kellő feldolgozása gyakorlatában, hanem abban is, hogy nem szereztem meg az íráshoz, a szövegszerkesztéséhez olyannyira szükséges készségeket. Emiatt államvizsga dolgozatom sem lett sikertörténet. Pedig lett volna jó esély a kiváló szereplésre: oly feladat, amelyet a bányászszókincs összegyűjtése kínált volna. De sem biztatás, sem belső indíttatás nem volt hozzá. A bányászat megszüntetésével a bányászszókincs is veszendőbe ment Ma is sajnálom.
Azonban volt egy hely, amelyre mindig szeretettel emlékezem: az egyetemi könyvtár. Áhítatos csendje a templomok árasztotta hangulattal töltött el. Oly tér volt, ahol otthon éreztem magam. Sokat olvastam, sok könyvet kölcsönöztem, a könyvgyűjtés szenvedélyét is az ültette el bennem. Évekkel, évtizedekkel később is szívesen tértem vissza, immár kutatóként élvezve az ott felhalmozott szellemi kincsek ajándékait.
A Horea úti filológia kar már más emléket idéz elém. A vizsgák előtti súlyos stressz szinte lebénított, szóbeli vizsgáimon rendre várakozásomon alul szerepeltem, nem egyszer kudarcot vallottam. Ez elkedvetlenített, lelombosította bennem azt a kevés ambíciót is, ami még megvolt. Még zárkózottabbá tett, nem alakulhatott ki bennem a felszabadultság, a fiatalos életöröm, ami a diáktársaim sajátja volt. Tologattam az éveket, mentettem a menthetőt. A végeredmény is ehhez „igazodott“. Ez, pályámon ugyan nem jelentett akadályt, gátló tényezőt, lefokozást, de lélekben, egy életen át lelki teherként hordoztam/hordozom magamban. A lényegen nem változtatott. Egy falusi katedra elnyerésére, épp úgy, mint a kitűnőeket, engem is feljogosított.
Hogy mindez mégsem múlt el nyomtalanul, arra bizonyság az, hogy kedvelt tanáraimhoz – Felsőbányán Brezovszki Ottó és Dull Mária, Nagybányán Metz József tanár úr és kedves felesége, Márta néni, oly kapocs volt, oly vonzódás, mely halálukig nem gyengült, otthonuk feltöltődés, zarándokhely volt számomra, de még így sem tudtam eléggé megköszönni/meghálálni azt a sok szép tanítást/tanácsot, amit tőlük kaptam. Egyetemi éveimből Antal Árpádra és Balogh Edgárra emlékszem szeretettel, a hozzájuk való kötődés későbbi kapcsolatainkban volt rám jótékony hatással. Legyen áldott az emlékük!

Forrás: szerző FB-oldala