Ikerszavaink sokasága tele van játékos összecsengésekkel. Majdnem mindegy, hogy ugyanannak a szónak két alakváltozata ikresedik-e egymással, (cserebere, hepehupa, handabanda, hercehurca, irgumburgum,
sertepertél…), vagy két különböző eredetű szó kapcsolódik egybe (mézes-mázos, rontom-bontom, recseg-ropog, csurran-cseppen, hébe-hóba…), úgyszólván sohasem hiányzik a zenei elem. Rímelnek, alliterálnak, magas és mélyhangú változatban ismétlődve születnek ezek a sziámi szóikrek, amelyek mintha csak miniatűr versek volnának, egynémely modern költők egysorosainál is rövidebbre fogottak.
Alliteráció, rím, ritmus: közismert eszközei ezek – nálunk is, másutt is – a költői mesterségnek. Rímnek tekinthetjük akár még azt is, amikor a hepe és a hupa, a herce és a hurca, a girbe és a gurba vagy a cseng és bong pendül egy húron. A serte és a pertél viszont se nem rímel, se nem alliterál, szóbelseji hangjaik mégis egymásra felelnek.
Vagy fogadjuk el ezt is valamiféle rímelésnek? Vegyük úgy, hogy van egy harmadik fajta rím is a világon a sorvégi és a betűrím mellett?
Vagy akár egy negyedik fajta is, ha a „Vadat, halat, s mi jó falat” jellegű sorközi rímelést külön kategóriába soroljuk?
Nem oktalan kérdések ezek. Mert különben mit is kezdhetnénk a hangok olyasféle játékával, mint ami, mondjuk, a kerekperec, a torzonborz, az eszeveszett, az ügyefogyott, az agyalágyult, az agyabugyál, a nyakatekert, a széllelbélelt és más hasonló szavainkból hallható ki?

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)