Hogy is írta Petőfi? „Elhull a virág, eliramlik az élet!” Az l-ek lebegését azonnal megérzi mindenki, s vele az elmúlás elégikus hangulatát, amelyet ebben az egy sorban két kép is felidéz, de nem egyformán. A virághullás lassú folyamat, az eliramlás sokkalta gyorsabb, s ezt a tempóváltást a ritmus is érzékelteti. A sok l és a két ir viszont össze is köti a két félsort, akárcsak az egymással mintegy feleselő két hosszú magánhangzó.
Mert Petőfi így akarta? Dehogyis akarta! Csak így szólalt meg a fülében, így szaladt a tolla hegyére.
A zeneszerzők, gondolom, tudatosabban komponálják a maguk hangjait, hangzásait, mint a költők. De az ő műveik is csak akkor érnek valamit, ha már nem csupán az eszük diktál, hanem ihletett óráikban a maguk mindenki másétól különböző művészi nyelvén tudják kifejezni – félig-meddig ösztönösen –, ami a lelkükből kikívánkozik.
A Szeptember végén is ilyenformán születhetett: ezt a zenét csak Petőfi csalhatta ki anyanyelve szavaiból. „Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?” Itt meg – nem is kéne tán mondanom – az ol, öl, em, om hangok ismétlődése, illetve szelíd melankóliája segít megteremteni azt a hangulatot, amely nélkül nem lehetne az érzelmi hatás ilyen felfokozott.

Forrás: Íróiskola mesterfokon; Magyar Írók Egyesülete–Hét Krajcár, Bp., 2001 (Lyukasóra-könyvek). * Magyar Elektronikus Könyvtár

(Folytatjuk)