Hárman ültünk az asztal körül a tornácos székely ház vendégszobájában: az öreg, a felesége, meg jómagam. A fazekas tányérokkal, kiskorsókkal díszített halványkék falak úgy hatottak rám, mint egy kismennyország. Az asztalfőnél ültem, és olyan tisztelettel öveztek, hogy félig-meddig kisistennek éreztem magam.
– Na, testvér, csak szedjen, ha már van mit, tegyük túl magunkat az ebéden.
A mindenségit! Már megint kezdi. A beszédmódja elbódított. Hát nincs igaza? Mi egyéb az evés, ha nem önmagunk, gyomrunk követelésére történő átvezetése az éhség és jóllakottság közötti határon? Egyébként is, ha képesek vagyunk túltenni magunkat a koplaláson, miért ne tehetnénk túl magunkat az ebéden, hiszen ez sokkal kellemesebb vállalkozás?
Szedtem hát előbb a húslevesből, aztán a pityókapürével körülkerített csirkesültből. Magyaros csendben nyomultunk előre a vendégfogadás, illetve vendéglátás azon területére, ahol már jöhet a beszélgetés. Csak egy magányos dongólégy dongott a csönd mélyhegedűjén. A füleim kihegyesedhettek, mint a kutyáé, ha gyanús neszt hall, mert az öreg megszólalt:
– Csak ezt a fajta legyet tudom elviselni.
– Jó erős hangja van – jegyeztem meg elismerően.
– A legédesebb hang, Isten muzsikája.
Ezen a ponton kíváncsiságom kiegyenesedve szakította szét nyakkendős udvariasságom:
– Mitől? Isten a legyet inkább a bosszantásunkra teremtette, mint muzsikusnak.
– Tőlem kapta a titulát a hálál istállójában.
Mindeközben az asszony hallgatott, mint egy járóbútor. Ám, ha kinyitotta a száját, csupa hasznos buzdítás került elő belőle, mint: „Szedjen még, testvér”, „Az a cubák ott finomabb.” – ezeken kívül csak apró, barátságos szemei voltak jelen a társaságban.
– A halál istállójában. Ezt meghallgatnám, ha el tetszene mondani.
– Elmondom én, csak az asszony szedje le a maradékot.
Több se kellett, az fordult kettőt, és férjura burkolt parancsa máris teljesítve volt; majd visszavonult a konyhába elmosogatni, nálánál bőbeszédűbb kancsó borral és két vizespohárral pótolva társaságát. Mindez egyetlen mondatból bontakozott ki. Én, aki az egyetértés bonyolultabb formáihoz szoktam, csak tátottam a szám, hogy ezek ketten milyen kevés szóból értik egymást. Két pohárral előreküldtünk, hogy felderítsék és egyengessék számunkra a beszélgetést.
– Minden nap lehajtok egy pohárral, a gyomromért – mentegetőzött az öreg. Furdalta, hogy milyen világnézetet vallok a borról.
– Nem bűn ez, hacsak nem az ördög egészségére isszuk – nyugtattam meg. Aztán megkértem, mesélje el, miért szereti a dongót.
Egy magyar falu temetőjébe szorultak. Holtfáradtak voltak, éhesek és soványak. Annyi hús sem maradt a fenekükön, hogy egy macska jóllakjon belőle. Tizenketten voltak. Tizenkét székely katona a muszkák gyűrűjében. Amíg volt lőszerük, lőttek, azután kussoltak és várták, hogy mi lesz. Az öreg egy Kádár Miklós névre hallgató sírkővel szemben feküdt, azzal társalgott, amíg eldől a sorsuk. Irigyelte a halottat, hogy az nyolcvannégy évet élt, őt meg már harminchárom évesen körülvette a halál. Megfogadta, ha Isten megszabadítja, egész életében szolgálni fogja. Jelet kért. Az élet jelét. És Isten válaszolt. Dongólégy érkezett, egy darabig körözött–zümmögött, a puskája csövére telepedett, majd kirepült a látóköréből.
A muszkák felhoztak a faluból egy magyar embert, aki megadásra szólította fel a sírkövek közt lapuló székelyeket. Mit tehettek? Letették a fegyvert és fölálltak. A muszkák nem gorombáskodtak. Körülfogták és lekísérték őket a faluba. Istállóba zárva kellett kivárniuk, mit döntenek a muszkák. Nagy bajban voltak. Ezt onnan tudták, hogy se ételt, se vizet nem kaptak. Ő sem eteti meg a disznót levágás előtt. Minek? Mindnyájan egyre gondoltak, de senki nem mondta ki. Voltak közöttük taknyosok is: minek ijeszteni őket? Meg aztán a halál amúgy is rágós falat egy fiatal szájában. Az istállóban csend volt, száraz trágyaszag, dögletes meleg és halálfélelem. Az öreg megismételte fogadását, és a dongólégy megint megjelent.
– Isten muzsikusa! – jött ki akaratlanul a száján.
Elhúzza a nótánkat, az utolsót – ijesztgetett egy firtusváraljai negyvenes.
– Ha már muzsikaszóra kell megdögölnöm, akkor inkább a cigányra voksolnék – ezt meg egy falubelije szellemeskedte.
A dongó közben húzta a magáét, az öregnek a szabadulás örömhírét. Egy darabig még méláztak, aztán elaludtak. Pattogós, orosz dirigálásra riadtak. Kemény léptek zaja közeledett az istállóhoz: ütött a végórájuk. Biztosak voltak benne, hogy nem vacsorára invitálják a társaságot. Az ajtó kinyílt, egy muszka rámutatott négy bajtársra és intett, hogy kövessék. Egy óra múlva visszatért és megismételte a jelenetet. Az öregre az utolsó körben került sor. Négy orosz katona kísérte őket végig a főúton. A halál egyenruhás angyalai.
A dongólégy mégsem isten muzsikusa!
Az állomáson se vonat, se emberek. A végállomás.
A dongólégy mégsem isten muzsikusa!
Az állomás mögött répás föld éjszakai zöldje ugrott eléjük. A vesztőhely. Itt kell meghalnia, azt se tudja miért, egy falu szélén, amelynek még a nevét sem tudja.
A dongólégy mégsem isten muzsikusa!
Húsz-harminc lépés után megállították a menetet. Négy muszka lövésre tartott gépfegyverrel, négy székellyel szemben: Sorra lőttek jobbról balra, mindegyik a vele szemben álló székelyre. Az öregre a baloldalon várt a halál. Amikor a muszka fegyvere elsült, már estében tudta, hogy nem érte golyó. Fölpattant és húsz kilométeren keresztül futott, végig Isten muzsikájával a fülében.
– A muszka nem lőtt a bácsi után? – kérdeztem lenyűgözve.
– Nem – válaszolta az öreg –, ő meg Isten muszkája volt.

1. Bölöni Domokos:
   2020. december 11. 06:22

   Jó a poén. Páll Lajosék iskolás korukban muszkának szólították Tófalvi Zolit, a légy román nevéből következően, azonban az orosz népnév érdekesebbnek tűnt.
   Ezt a mondat százas: „Mindeközben az asszony hallgatott, mint egy járóbútor.”

2. Hadnagy József:
   2020. december 11. 09:34

   Köszönöm szépen.